Harcművészet, zene és akrobatika: a capoeira

CAPOEIRA: Harcművészet, zene és akrobatika: a capoeira

A capoeira egy brazil harcművészeti kultúra, aminek része egy sajátos akrobatikus mozgás és tradicionális zene. Történelmének kezdete az 1500-as évekre tehető, amikor portugál hajók felfedezték Brazíliát és gyarmatosították azt. Az ott élő őslakosokat kezdetben dolgoztatták, de mivel gyakran fellázadtak, az 1600-as évekre gyakorlatilag kiirtották őket. Ezt követően afrikai gyarmatokról tömegével szállítottak Brazíliába fekete rabszolgákat, így pótolva a hiányzó munkaerőt. Ebben az időben Brazília volt a rabszolga-kereskedelem legnagyobb résztvevője, az Atlanti-óceánon átkelő rabszolgák 42%-a ide került.
A rabszolgák az Újvilágba magukkal hozták kulturális és vallási szokásaikat, amihez rossz életkörülmények ellenére is ragaszkodtak. Ez lehetővé tette számukra, hogy megtartsák emberi mivoltukat, és ne veszítsék el reményüket abban, hogy egyszer felszabadulhatnak. Az elnyomás és rabszolgatartás homogenizálta az afrikai származású embereket, és ez később a capoeira kialakulásának katalizátora lett.
Mivel a szökéshez szükségük volt valamilyen támadó erőre, a mindennapos fenyítések miatt pedig önvédelemre, létrehoztak egy leleményes módszert. Mivel a gazdag kulturális életük része volt a tánc és az ének, ez lehetőséget adott arra, hogy a rabszolgatartók beavatatlan szemei számára észrevehetetlenül gyakoroljanak különböző harci fogásokat. A rituális táncok és látványos akrobatikai elemek közé legtöbbször rúgásokat, lábsöpréseket vegyítettek. Gyakran körbe álltak és úgy zenéltek, énekeltek, ezzel feltűnés nélkül takarva azt, hogy mi is történik valójában a körben táncolók között.

Így aztán az éber őrség és a kemény megtorlások ellenére is próbálkoztak a szökéssel, hogy az őserdőbe menekülve elrejtőzhessenek. Mivel az 1700-as évek közepén egyre gyakrabban támadtak az idegen gyarmatosítók is, így a rabszolgák feletti felügyelet fokozatosan gyengült, tovább növelve a szökések számát. Az ilyen módon felszabadult rabszolgák a dzsungelben összeverődtek, és titkos erdei falvakat, ún. quilombosokat hoztak létre, ahol folyamatosan tökéletesítették meglévő harctudásukat, továbbra is megőrizve annak táncos, játékos jellegét.
A capoeira egy olyan, fegyvereket nem alkalmazó harcmóddá vált, mely alapmozgásában ritmikus táncra emlékeztet, de mellette rendkívüli hatékonysággal bír.
Eleinte csak fogva tartóik agressziójának elkerülésére használták, később képesek lettek szúró, vágó és lőfegyverek elleni védekezésre és intenzív visszatámadásra is.

Amikor a telepesek felfedezték és megsemmisítették a quilombosokat, a capoeristák szétszóródtak az országban. Ezzel együtt az 1800 as években bekövetkezett függetlenségi háború és a rabszolgaságot eltörlő, 1888-as Arany-törvény életbelépésével emberek ezrei váltak hirtelen szabaddá. Európából is sokan emigráltak Brazíliába. Sokuknak nehezen ment a beilleszkedés a létező társadalmi rendbe, tovább növekedett a munkát nem találó, társadalomba be nem fogadott feketék száma. A munkanélküliségből eredő éhség és nyomor rablásokra kényszerítette őket, harctudásukat az utcán bandaháborúkban használták ki. Rio de Janeiróban és Bahiában hosszú évtizedekig a capoeira az alvilág egyik jelképe lett, s elveszítve “játék” jellegét, a résztvevők gyakran késsel és borotvapengével küzdöttek egyikük haláláig. Emiatt betiltották a capoeirát, és majd fél évszázadon keresztül üldözték annak gyakorlóit.
Érdemi változás akkor következett be, amikor Brazília élére Getúlio Vargas, egy olyan tettre kész politikus került, aki reformjaival eredményesen kezelte az országban uralkodó anarchikus helyzetet. Nyitott hozzáállása lehetővé tette, hogy a capoeira elismert sporttá válhasson.

A változásban komoly szerepe volt Mestre Bimba-nak (Manoel Dos Reis Machado) is, aki 1932-ben capoeira iskolát nyitott Salvadorban, ahol az általa kialakított Capoeira Regional stílust kezdte oktatni. Nem sokkal később a kormány felkérte egy nagyszabású capoeira bemutató megtartására, ami akkoriban hatalmas gesztus volt a vezetés részéről. Bimba felismerte, hogy ez egy hatalmas lehetőség arra, hogy fordítson a capoeira megítélésén. A bemutató nagyszerűen sikerült, Mestre Bimba ezt követően szabad kezet kapott arra, hogy helyreállítsa a capoeira megtépázott hírnevét, méltóságát az országban, megalapozva ezzel a harcművészet elterjedését a világban. Az ezután rendszeressé váló bemutatók nyomán a Capoeira Regional rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert és nagyon gyorsan elterjedt. 1937-ben, Bimba tevékenységének köszönhetően az Egyesült Állami Oktatásügyi Minisztérium elfogadta a capoeirát, mint egészségmegőrző sporttevékenységet. Az 1940-es évektől kezdve a capoeira, mint nemzeti sport, fokozatosan visszaköltözött Rióba. 1968-ban egy lelkes capoeira reformer, Mestre Fersen Braga több mint 50 capoeira mestert és instruktort hívott össze egy gyűlésre, hogy egységesítsék a harcművészet rendszerét, így létrejött az egységesített versenyszabályzat is. 1979-ben megalakult a Capoeira Világszövetség, az 1980-as években pedig elindult világhódító útjára.

A capoeirát fürge, trükkös mozdulatok jellemzik; gyakran közel a földhöz, vagy kézen-/fejen állva művelik, mindig zenére mozognak. Két fő stílusirányzat létezik a capoeirán belül: az egyiket a lassabb, földközeli mozdulatsorok, valamint a hagyományok és rítusok tiszteletben tartása jellemzi, ez a Capoeira Angola. A másik stílus a már említett Capoeira Regional, amelyben folyamatos, akrobatikus mozgáskombinációk dominálnak. Itt a technikán és a stratégián van a hangsúly. Mindkét stílusra jellemzőek a cselek, a színlelt támadások, a lendületes rúgások, illetve az ellenfél egyensúlyból való kimozdítását célzó mozdulatok.

A roda az a kör, amelyben a capoeirát játsszák, a körben álló személyek tapsolnak és énekelnek a zene ütemére, míg bent két személy capoeirát játszik. A zenekart alkotó zenészek (az ún. bateria) egy sorban állnak a roda szélén. A különböző hangszerek és az ének egyaránt fontosak a játék szempontjából. A zenekar magja általában három berimbauból, azaz íjra emlékeztető húros hangszerből áll. Ezek mellett általában találhatunk még két pandeiro-t, azaz csörgődobot és egy reco-reco nevű kaparóhangszert, valamint egy agogo-t, azaz dupla kolompot. Az atabaque (konga-dob szerűség), szintén gyakori sok bateriában, bár sokak szerint nélkülözhető hangszer. A berimbau jelzi a játék kezdetét és végét, közben pedig meghatározza a játék ritmusát.
A ritmus a nagyon lassútól (Angola) a nagyon gyorsig (Sao Bento Regional) terjedhet. Egyes énekek kérdés-felelet formájúak (ahol a kórus kérdez, az énekes pedig válaszol) mások pedig egy-egy történetet mesélnek el. A téma igen változatos: híres capoeiristák élete, a játék maga, vagy a szerelem egyaránt állhat a dal központjában. Egyes dalok kifejezetten egyszerűek, leginkább gyerekversekre emlékeztetnek. A gyorsabb ütemű zene hatására a játékosok mozgása is felgyorsul, ami lehetővé teszi szélesebb, magasabb mozdulatok végrehajtását. Ilyenkor a roda által meghatározott kör is kitágul, hogy a játékosoknak több terük legyen. A gyors játékban nagyobb hangsúlyt kapnak az ugrások, akrobatikus mozdulatok, köríves rúgások – a közönség legnagyobb örömére. Ekkor lehet valódi találatokat bevinni, bár erre legtöbbször csak magasabb szinten lévő, haladó capoeirások között kerül sor.

A capoeira sok mindenből áll össze, nagyon szerteágazó és összetett. Ahány capoeirás, annyi stílus. Nagyon sok küzdősportra hasonlít abban, hogy nagy hangsúlyt fektet a filozófiára, az ellenfél tiszteletére, a mozdulatok kontrollálására és megtanítja uralni a testünket.

írta és szerkesztette: Haulik Beatrix

http://www.vemcamara.hu/
wiki