A BÚBOS KEMENCE

A BÚBOS KEMENCE

A kemence múltja egybeesik azzal, amikor az ősember felfedezte, hogy a hús sokkal ízletesebb, ha azt előtte a tűzben megsüti.

A kemence története…a kezdetek

Idővel a sütés, főzés, és a hideg elleni védekezés is egyre fejlettebbé vált. A honfoglalás idején őseink jurtaszerű sátrakban, vagy földbe mélyített veremházakban éltek. Ezekben belülről fűthető, földbe vájt tűzterű kemencéket használtak.

A mai kemence őse

A kemence a hagyományos paraszti házakban a szoba, konyha felőli falához épült.

Sokáig a sárral tapasztott úgynevezett bányakemence volt a jellemző sütő-, fűtő eszköz az otthonokban.
A kemence falát vessző- vagy nádvázra, sárból építették, így fejlődött ki és válik népszerűvé a boglya alakú búbos kemence is.

A ma ismert búbos kemence őse a 15.-16. században jelent meg. Eredetileg a sárkemencéből alakult úgy, hogy a falába égetett kerámia poharakat, bögréket, tányérokat tapasztottak az építés során. Ez volt a bögreszemes kemence. A későbbiek során már kifejezetten kályhaépítési célra készített csempéket falaztak a kemencébe. Érdekesség, hogy eleinte ezeket a csempéket nevezték kályhának és nem az egész fűtőtestet.

Általában a kemencék alá padkát raktak, ezzel emelve meg a kemenceszáj szintjét. Ennek magassága kb. 80–100 cm. Ez nemcsak hogy megkönnyítette a munkát, hanem hőszigetelő rétegként is működött. A padka a kemencénél nagyobb alapterületű volt, így erre lehetett ülni vagy pakolni.

A padka fölött, egy megemelt részen volt az úgynevezett kispadka. Ezt duzzogónak is nevezték, mert a megbüntetett gyerekeket sokszor ide ültették.
A kemence teste és a hátsó fal között helyezkedett el egy kis zug, ez az úgynevezett sut, ami egy 30-40 cm széles kis búvóhely volt, melyet a gyerekek nagyon kedveltek.

A fűtőkemencék a házban a lakószobákba nyúltak be és a sokszor kémény nélküli konyhából fűtötték azokat.
Jellemzően kültéri kemencéket is építettek, hogy nyáron a sütés-főzés miatt ne melegedjen feleslegesen a ház, így az kellemesen hűs maradt.

Újabb változás a kemence formájában a 20. század elején következik be. Építési anyagként ekkor kezd elterjedni a tégla, amelyből nehezen rakhatóak a megszokott kerek formák, ezért a leegyszerűsített, szögletes, úgynevezett sifonkemencéket építettek.
19. századra már megjelent a falu kemencéje is, ami nagy méretének köszönhetően egyszerre nagy mennyiségű kenyér sütésére volt alkalmas.

A kemencék között 3 típust lehetett megkülönböztetni…

Szárításra, pörkölésre szolgáltak azok a kemencék, amelyeknek a tűztere alá szalma-, illetve gazréteget terítettek.

Füstölőkemencék, melyek alja tapasztás nélküli, egyenetlen volt méretét tekintve legnagyobb.
A sütő, aszaló kemencéket fával fűtötték, a füstölőket, pedig könnyen égő anyagokkal. Szabadon álló kemencét ott építettek, ahol nem volt konyhai sütőkemence. A szabadon álló kemence előnye, hogy nyáron nem melegítette fel a lakást, ha sütöttek-főztek. Télen a belső kemence tett jó szolgálatot, mert a sütéskor keletkezett meleg jól befűtötte a szobát.

A sparhelt, majd a 20. közepétől megjelenő gáztűzhelyek elterjedésének, a kemencék kezdtek eltűnni a háztartásokból. Az 1990-es évekre eredeti formájában szinte már ki is veszett a kemence használata.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

forrás:
http://tuzvilag-magazin.hu

https://otthon-melege.blog.hu