SZAPLONCAI VIDÁM TEMETŐ

SZAPLONCAI VIDÁM TEMETŐ

Szaplonca egy csaknem 3 ezer fős falu az észak-romániai Máramaros megyében, a Tisza partján, az ukrán határ közelében. A Máramarossziget közelében található kis falut sok turista meglátogatja, ugyanis itt található a híressé vált Vidám temető. A szokatlan név egy nem kevésbé szokatlan sírkertet takar, melynek fejfáin olykor ironikus sírfeliratok emlékeznek meg az elhunytról, mintha a halállal megbékélt fiktív monológjaik lennének, de akad kissé gúnyos felirat is, amelyik rendhagyó módon az itt maradó vej megjegyzéseit tartalmazza, valószínűleg minden lében kanál anyósáról.

Az így elbúcsúztatottak között akad, aki baleset, más egy részeges este áldozata lett, ahogy minden közösségben itt is volt olyan, aki nagyon jó anya, más jó mesterember volt, vagy éppen szeretett kártyázni és mulatni, más nem vetette meg az italt.

1935-ben egy helyi fafaragó, Stan Ioan Pătraş, a falu görög katolikus papjának sugallatára kezdte el faragni a hagyományostól eltérő fejfákat, melyek aztán a falu lakóinak annyira megtetszettek, hogy egyre többen kértek hasonlót, és most már közel 800 ilyen fejfa áll az idő közben UNESCO-védelem alá került temetőben.

A szaploncai kék színű fejfák naiv festményei az elhunyt életéből vett jeleneteket ábrázolnak, de olyan is van, amely az illető halálának körülményeit ábrázolja. A román nyelvű sírversek egy részét állítólag sokan előre megírják maguknak.

Noha mára a fakeresztek régi fénye kissé megkopott, folyamatos restaurálási munkát végeznek rajtuk, így nagy népszerűségnek örvend a sírkert. Stan Ioan Pătraș fafaragónak egyébként emlékmúzeumot is nyitottak a településen.

A temetőben egy templom is áll, égbe szökő toronnyal, színes kerámiacserepekkel és aranyozott szentképekkel. A templom újnak tűnik, de kiderült, hogy csak átépítik. A régi templom képét látva, el sem hiszi az ember, hogy ugyanarról az épületről van szó. A látványos átalakulás hátterében egy vallási vita áll. A templom ugyanis korábban a görög katolikusoké volt, de hosszú huza-vona után végül az ortodox egyházé lett, amely nagyarányú átalakításba kezdett.

Szerencsére néhány szöveget magyarra is lefordítottak, ezek közül párat megosztunk az olvasókkal:

„Toader Dumitru vagyok én, / Mindig büszke, nagylegény, / Amíg éltem, ezt szerettem: / Jányokat s a muzsikát / A bort meg a pálinkát. / A jányok is jöttek nyomban, / mikor rájuk kacsintottam. / Aki iszik s mulatozik, / Életbe nem unatkozik / 71 évet így éltem, /míg e világból kiléptem.”

„Itt nyugszom én idelenn / Braic Ileana a nevem / Volt öt legénygyermekem / Isten tartsa valahányat / Neked Griga megbocsátok / Bár a késed belém vágtad / Mikor leszúrtál részegen, / De eltemettél tisztesen / Itt a nagy templom tövén / Te is megtérsz majd mellém.”

„Én itt pihenek / Frunza Andreima-nak hívnak / Jászvásárról idejöttem / Megházasodtam / A traktoron éltem / Én az erdőben dolgoztam / Szaploncán véget ért az életem / A traktorról estem le / Négy gyermeket hagytam itt / A gyermekek a feleségemre / Rámaradtak, hogy nevelje őket.”

„Itt nyugszom én idelenn, / Pop George Ocuta a nevem. / Amíg világomat éltem, / Sok-sok disznyót megperzseltem. / Rengeteg húst is megettem, / Ez lehetett tán a vesztem. / Jó lett volna még pár év, / Még egy kicsi öregség, / De a halál nem hagyott, / A föld alá parancsolt. / Életemnek búcsút mondtam / 43 éves korban.”

„Stan George a nevem / Szegény élet, jött a vég / Semmivé lett mint a jég / Illés napján kapáltam / A villám erősebb volt nálam / Apám megharagudott / És anyám se nyughatott / Örökké megsiratott. / Fiatalon távoztam / 19 ha voltam.”

„Itt fekszik az anyósom. / Ha még három napig él, / Ő olvassa, fekszem én. / Akik ide betértek, / Őt fel ne ébresszétek, / Mer még hazatalálna, / S tovább járna a szája. / Ezér úgy viselkedem, / Ide ne merészkedjen.”

A sírfeliratok célja természetesen nem a bántás vagy az elhunyt emlékének meggyalázása, még ha valóban néha kicsit pikírtebb megjegyzésekkel is fogalmaz az illetőről.

írtaés szerkesztette: Haulik Beatrix

Fotók: Ivándi-Szabó Balázs