SumidaTUZSON-BERCZELI PÉTER, marosvásárhelyi születésű festőművész, grafikus, tanulmányait szülővárosában kezdte meg, 1976–1980 között a Vásárhelyi Művészeti Iskola, majd 1981-1984 a Marosvásárhelyi Pedagógiai- és Művészeti Líceum növendéke volt, ahol grafikát és festészetet tanult. Erdélyi mesterei Bordi Géza, Bordi András festő fia, és Molnár Dénes voltak. 1981 óta van jelen kiállításokon, első egyéni kiállítása tizenhét éves korában, 1983-ban volt a marosvásárhelyi Apollo Galériában. Ezt követően 1985-ben Országos Festészeti Nagydíjban részesült.
1986-1989 között a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem grafikusaként dolgozott. 1988-tól a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület tagja lett, s marad 2001-ig.
Házasságát követően 1989-ben még a rendszerváltást megelőzően települt át Magyarországra. Kunszentmiklósra költözött, s a Budapest Film grafikusa lett – ahol többek között Ducki Krzysztof és Sinkó István képzőművészek irányítása alatt a mozi grafika sajátos műfajában próbálta ki magát. Emellett folyamatosan festett, Szegeden két festészeti különdíjban is részesült.
Miután 1991-ben Dunakeszire költözött, szabadfoglalkozású művész lett.
1991-1993 között a Humano Modo Alapítvány, ÚJCSAKŐ–Lehetőség Alapítvány művészeti oktatója volt. 1993-ban elvégezte Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz szakát. Itteni mestere Hézső Ferenc volt.
A kilencvenes években, művészeti körökben országos ismertségre tett szert, tagja lett a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE) – az egykori Művészeti Alapnak, a Magyar Grafikusok Szövetségének, a Magyar Festők Társaságának, valamint a Képző- és Iparművészek Országos Szövetségének, amelynek akkor legfiatalabb tagja lett, Gerzson Pál Munkácsy-díjas főiskolai tanár szakmai ajánlása nyomán. 1994-ben Szekszárdon kapta meg ez utóbbinak díját.
Többször állított ki a Stúdió kiállításokon (például 1991-ben a Budavári Palotában), illetve az Artexpón. 1992-1993-ban a Magyar Művészet kiállításon vett részt Cipruson Bikácsi Daniela és Kass János társaságában, s további csoportos kiállításon vett részt számos nyugati országban.
1994-ben a Szépművészeti Múzeumban többek között Haris Lászlóval, Bak Imrével, Barabás Mártonnal, Regős Istvánnal és Hegedűs 2 Lászlóval együtt. 1998-ban Rómában a Magyar Kultúra Hetének művésze volt Bereményi Géza író, Bogányi Gergely zongoraművész, Eperjes Károly színművész, Sebestyén Márta énekesnő és a Muzsikás Együttes társaságában.
2001-ben fia cukorbeteg lett, ezért minden művészeti közéleti fórumról visszavonult. Bár továbbra is festett, idejét a családjának szentelte, s 2008-ban másoddiplomát szerzett a gödöllői Szent István Egyetem menedzserképző szakán. Ezt követően jelent meg fokozatosan, újra a művészeti közéletben, a már megszűnt Magyar Képző és Iparművészeti Lektorátus festészeti szakértője lett, 2010-ben alapító tagja volt a dunakeszi DunArt képzőművészeti egyesületnek.
2017-ben a Magyar Művészeti Akadémia nem akadémikus köztestületi tagja lett. Munkái újra megjelentek egyéni és csoportos kiállításokon is.
2013-ban Dunakeszi Város Közművelődési Díjában részesült, 2015-ben a Magyar Arany Érdemkereszt polgári fokozatát kapta meg „kortárs festészet értékeit gyarapító több évtizedes kiemelkedő alkotóművészeti pályája, valamint Dunakeszi város művészeti-kulturális életét gazdagító tevékenysége elismeréseként”.
2019-ben a Magyar Kultúra Lovagja címben részsült, többek között Farkas Bertalan űrhajós és Varga Miklós énekes társaságában.
A nyolcvanas évek kezdeti alkotói periódusának jellemzője a tanulmány jellegen túlmutató karakteres, a párizsi iskola hangvételében megfogalmazott csendéletek, tájképek és portrék. Nagy hatást gyakorolt korai műveire Amedeo Modigliani festészete. (pl. A kék ruhás lány (1983), Ifjú portréja (1983), Lány kékben (1984)). 1985-ig korai, absztrakt expresszionista „lebegő objektum” képeket festett (Magnetics Fields 02 (1983), Elváltozások (1985).
1986-tól az 1990-es évek elejéig figuratív utalású neoexpresszionista „látomások” jellemzik alkotásait. Ezeket az éveket két kromatikára tagolható időszakra lehet bontani: polikróm (Csendes nyár (1986)), (Don Quijote (1986)), Álom (1986) és az ezzel szemben megfogalmazott monokróm zöld-fekete-kék képek (Távozóban (1987)), Eddig és ne tovább (1987), Rituálé (1987).
Az 1990-es évek elejétől – bár munkáiban kezdetben továbbra is megmaradt a figuratív utalás – festményei kromatikája radikális fordulatot vesz: vörös-narancs-sárga képek jelennek meg (Sámán (1989), Az irigység sárga madara (1989, Jó reggelt napsugár (1990)).
Az évtized közepétől a figuratív gondolatot átveszi a hangsúlyossá vált forma, ami számára az intellektuális élményt jelenti, míg a szín kimondottan az érzelmi élményt. Fokozatosan jelennek meg absztrakt expresszionista jegyeket viselő alkotásai: Ilyen mese nincs is (1990), Kézirat pillangó szárnyára (1991), Rózsaszín péntek 13 (1991). Ezekben az években még olykor visszaköszön egy-egy figurális utalás az alkotásaiban (pl. Aki a napra ragyog (1992)).
1994 határozott választóvonalat képez, innen datálhatjuk a védjegyévé váló monokróm vörös pentimento éveit (Az ismeretlen Hajléktalan emlékműve (1994), amely alkotás a Szépművészeti Múzeum időszaki-tematikus válogatásában is bemutatásra került). Pentimento képei meghatározhatatlan térben elő- és eltűnő, név nélküli objektumok, élőlény-reminiszcenciák és folyamatok déjà vu jegyzetei. Az Enciklopédia Kiadó, Kortárs Magyar Művészeti Lexikon szerint, a motívumai olykor az őskori barlangrajzok mágikus célzatú festményeit, az északi sziklarajzok formavilágát hívják segítségül. A megfestett történések meghatározó állapota az áttetsző sejtetés. Alkotásai egyenként egy „titokzatos történet” részei, amelynek jellemzője a lebegő transzparencia. Ehhez a sajátos alkotói szemlélődéshez a pentimento jelenségben találta meg képi eszközét (ez a kémiai folyamat a festő „újragondolásának” és a festékek vegyhatásának együttes eredménye, amikor egy alkotáson a régi aláfestések felszínre kerülnek). Vörös domináns pentimento képeiben több, lazúrosan egymásra festett áttetsző réteg révén mesterségesen idézi meg a jelenség lebegő, áttetsző, sejtelmes hangulatát. Ehhez társul a sajátos formavilágának jellemző karakterisztikája. Miként korai neoexpresszionsita időszakának a figurativitása pusztán utalásszerű, itt is csak motívumtöredékekre enged következtetni: ezáltal a kép maga válik fragmentummá a „nagy egész” szempontjából. Organikus formavilágában évtizedeken át hangsúlyos maradt a harmóniában fogant természet lenyomata. Absztraktnak tűnő motívumaiban véletlenszerűen kivágott biológiai élettereket nagyít fel, amelynek során kreatív szemlélődésre hívja a befogadót, akit „alkotótársnak” tekint. Képeivel egyfajta sajátos keretet biztosít, amibe ki-ki intuíciója szerint virtuálisan „festheti bele” saját alkotását.
Tuzson-Berczeli Péter, erdélyi képzőművész, több mint 250 csoportos tárlaton vett részt eddigi pályája során, valamint egyéni tárlataival sikereket aratott úgy hazai, mint nemzetközi galériákban.
Tuzson-Berczeli Péter munkásságát több szakmai díjjal és kitűntetéssel ismerték el, melyek közül említésre méltó az Országos Festészeti Nagydíj (1985, Bukarest), a Magyar Arany Érdemkereszt (2015), a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének szakmai elismerő díja (2015, 2017, 2018), a Magyar Kultúra Lovagja (2019), a Miniszteri Művészeti Életpálya Elismerés (2019).
Az erdélyi származású festőművész tagja, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, a Magyar Festők Társaságának, a Magyar Grafikusművészek Szövetségének, a Magyar Művészeti Akadémia nem akadémikus köztestületi tagja, valamint a kolozsvári Barabás Miklós Céh tagja.
Az elismerésnek örvendő Tuzson-Berczeli Péter képzőművész művészi hitvallása:
Az emlékezés olykor hálás, máskor szívtépő feladat. Miként a felkavart víz tükrében homályosan látom ön-ön arcomat, ugyanúgy része a múltam megélésének a leülepedés. A termékeny kétely és útkeresés közepette van egy félkész pillanat, amikor a letisztulás „már” de a poros elfeledés „még” nem lepi be múltat. Különös kompromisszum, szilánk idő az elmúlás és örökkévalóság között… Nagyapám tekintete kísér utamon, akinek szőttes iszákja át volt itatva az erdei füst, a széna és a havasok illatával. Számtalanszor kapom rajta magam, hogy gondolataim mintha ebből az elgyötört csíkos tarisznyából lopakodnának elő, máskor talán ebben keresnek vigasztalást.
*
Fotó: TUZSON-BERCZELI PÉTER és alkotásai
Szerkesztette: Zilahi Nono
