Az ÜVEGGYÁRTÁS TÖRTÉNETE ÉS A MURANOI ÜVEG

Az ÜVEGGYÁRTÁS TÖRTÉNETE ÉS A MURANOI ÜVEG

Az üveg felfedezéséről több legenda is szól. Egyesek szerint az üveget Palesztinában ismerték meg, amikor egy nagy erdőtűz után a hamu és a homok összeolvadásából keletkezett üvegszerű anyagot találtak. Idősebb Plinius szerint a föníciaiak fedezték fel egy szerencsés véletlen folytán, amikor a szódát szállító hajósok a vihar elől partra szálltak, és tüzet gyújtottak. Az edényeiket szódadarabokkal támasztották alá, és a szóda a parti homokkal üveggé olvadt. E legendákat régészeti leletek nem támasztják alá.

Az első üvegszerű anyagok Nyugat-Ázsiában, illetve Mezopotámiában tűntek fel valamikor az i. e. 5-4. évezred táján, mint égetett agyag gyöngyöket burkoló mázak.

A keverék alapanyaga homok, mész és szóda volt, amit rézzel (olvasztott malachittal) színeztek. A kezdetleges olvasztás és a nyersanyagok szennyeződései miatt az üveget a légbuborékok és zárványok átlátszatlanná tették.

A mezopotámiai alapüveg két komponensből készült: kvarchomokból és sótűrő növények hamujából. Egy ékírásos szöveg említ egy harmadik összetevőt is, de hogy mit, azt nem sikerült azonosítani.

A legkorábbi, hitelesen datálható egyiptomi üvegtárgyak az i. e. 1470 körül készült, ún. III. Thotmesz-féle edények.

I. e. 500-ban Európában és a Közel-Keleten már épületekben is alkalmazták az üveget, jellemzően a falak kisebb réseinek kitöltésére, az ablaküveg kezdetleges formájaként. Ez a funkciója sokáig megmaradt; ilyen töredékeket találtak az i.sz. 79-ben elpusztult Pompeiiben is.

A fúvópipát az i. e. 1. században valószínűleg egy ismeretlen szidóni mester találta fel; addig csak a nagyobb üvegtárgyakat csak ragasztással tudtak előállítani. A fúvópipa alakja, mérete azóta alig változott.

Az így fújt üvegtárgyak fala a korábbinál vékonyabb és egyenletesebb lett. A pipával az üveget agyagformába fújták; ezek a formák a pipa feltalálásával szinte egyszerre jelentek meg. A forma lehetővé tette a tárgy felületének dombormintás díszítését: a forma bemélyedései lettek a kész tárgy domborulatai.

A Római Birodalomban Augustus idején indult nagy fejlődésnek az üveggyártás. Eleinte egyiptomi mesterek vezették a Rómában alapított üzemeket.
A rómaiak az üveget mindig ugyanabból a három alapanyagból:
kvarchomokból, natúr szódából (ami zömmel nátrium-hidrogénkarbonát), és mészkőből állították elő – ez az úgynevezett római alapüveg.

A Római Birodalom bukásával lehanyatlott az európai üvegművészet is. Az 5–13. század között Európában kevés üvegtárgyat készítettek, csak három központ mentette át a középkorba az üveg előállításának titkait: Bizánc, a Rajna-vidék, ahol a 2 században igen fejlett volt az üvegipar és Velence….

Muranoi üveg

A „velencei üveg” nemcsak a díszüveg gyártásában nyitott új korszakot, de a táblaüvegében is. A ragyogó fényű, víztiszta üvegből nagyszerű tükröket készítettek.
Fémlapra helyezett üvegtükrök már az ókorban is voltak, de az első ólom-higany amalgámmal foncsorozott üvegtükröket csak 1240-ben készítették el…
Márványlapra ólomlemezt helyeztek, és higanyt öntöttek rá. Az így kialakuló amalgámra tették rá a sima üveglapot, aminek felületét az amalgám hajszálvékony, ezüstfénnyel tükröző réteggel vonta be. Idővel az ólmot kiszorította a drágább, de nem mérgező ezüst. A középkor végére a muranói tükör ára az aranyéval vetekedett.

Velencében a legtöbb ház fából készült, a gyakori tűzesetek miatt az üvegműveseknek elkellett hagyniuk a köztársaság területét. 1291-ben Velencétől másfél kilométerre fekvő sziget, Murano lett az üvegkészítés központja.

Az üvegművesség megbecsült foglalkozás volt.

A mestereknek nemességet kaptak, nevüket Murano aranykönyvébe is bejegyezték. Lányaik a legelőkelőbb családokba beházasodhattak.

Azonban azért, hogy a tudás ne kerüljön idegenek kezébe, nem hagyhatták el a Köztársaságot. Aki megosztotta a titkot a környező városokkal vagy országokkal súlyos büntetésre számíthatott.

Murano kiváló üvegmesterei századokon át monopóliumot élveztek a minőségi üveggyártás területén.
Legjobban őrzött titkuk a filigránüveg elkészítési módja volt. Lényege, hogy az átlátszó üvegtárgyak falában tejüvegből készült fonalak vannak. Az összesodort tejüveg csíkokat egy fémforma falaira helyezik, ezután a formába belefújják az átlátszó üveget, amihez hozzátapadnak a tejüveg csíkok. Az üvegcsomót újra átlátszó üvegmasszába mártják és vázát, kancsót vagy egyéb tárgyat fújnak belőle. Az elkészült üvegdísztárgyban látható a leheletfinom díszítés.
Nem csoda hogy a muranói üveg mára fogalommá vált.

A velencei típusú üvegeket a 15–16. századra sikerült lemásolni, egyebek közt a tiroli Hallban és Innsbruckban, illetve a bajorországi Münchenben és Nürnbergben. Ezekből a központokból terjedt szét az újmódi üveg Nyugat-Európa egyéb részeire, így Franciaországba és Angliába is.

Az üvegtárgyak sokáig alapvetően dísztárgyak (vagy azok részei) voltak. Ennek megfelelően az üvegművesség sokáig egységes szakma volt: az üveget ott formázták, díszítették, ahol gyártották. A Habsburg-birodalomban a cseh kristályüveg gyártása (Csehországban) és csiszolása (német nyelvterületen) már jelentősen elkülönült, majd döntően az üveg iparszerű tömegtermelésével vált el egymástól, mivel ettől fogva az üvegtárgyak többsége hétköznapi használati tárgy lett, alárendelt díszítő funkcióval. Ennél fogva az üveg története nagyjából a 19-20. század fordulójáig írható le egységesen.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

Forrás:
ceglass.eu
uvegmuvesz.hu
ludanyiuveg.
wikipedia.