BOTÁR LÁSZLÓ festőművész, grafikus és formatervező

BOTÁR LÁSZLÓ festőművész, grafikus és formatervező

Botár László festőművész, grafikus és formatervező 1959-ben született Csíkszeredában.
Iskolai tanulmányait 1978-ban végezte a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolában. Művészeti tanulmányait Kolozsváron folytatta. Majd 1984-ben a kolozsvári „Ion Andreescu” Vizuális Művészeti Akadémián szerzett diplomát.
Több éven át dizájnerként tevékenykedett: Csíkszeredai Traktorgyár, Syrinx Kft., BPM System Kft., Ambient Team Kft..
Eközben a Hargita Visual Art elnöke volt egészen 2003-ig.
2005-től a Hargita Megyei Kulturális Központ képzőművészeti szakirányítója.
2005-től folyamatosan szervezi Csíkszeredában a FREE Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábort.
Alkotásai számos országos és külföldi csoportos, valamint egyéni tárlaton szerepeltek Európa-szerte: Bukarest, Szászrégen, Nagyvárad, Csíkszereda, Nagyszeben, Marosvásárhely, Jászvásár, Sepsiszentgyörgy, Zsilvásráhely, Slobozia, Karácsonkő (Piatra Neamţ), Curtea de Argeş, Giurgiu (Románia); Budapest, Győr, Szolnok, Kaposvár, Szigetvár (Magyarország); Bécs (Ausztria); Stockholm (Svédország); Kisinyov (Moldva); Berlin (Németország); Los Angeles (Amerikai Egyesült Államok); Toruń (Lengyelország); Róma, Perugia (Olaszország).
Köztéri alkotásai – Nagy Ödönnel közösen – megtalálhatóak Csíkszeredában, Csíkszentkirályon, Csíkcsicsóban, valamint a parajdi sóbányában.
Botár László festőművész, grafikus és formatervező 1990-től tagja a Román Képzőművészek Országos Szövetségének (UAPR), 1994-től a Barabás Miklós Céhnek, 1995-től a stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesületnek, 2016-tól a bécsi Arte Mix-Wien csoportosulásnak, valamint a Studio 9 képzőművész-csoportosulás egyik alapító tagja.
Rendszeresen részt vesz művésztelepeken, amelyek közül említésre méltó: Gyergyószárhegy, Bálványos, Csíkszereda, Homoródszentmárton, Gyimesközéplok (Románia), Berlin (Németország), Tǻngagärde (Svédország), Berekfürdő, Zalaegerszeg, Tomajmonostora, Dunaharaszti (Magyarország), Bécs (Ausztria).
Botár László érdemleges performanszai: 2002 – Róma, Accademia di Romania in Roma (Olaszország), 2003 – Kaposvár, Vaszary János Kulturális Központ (Magyarország).

Székedi Ferenc, műkritikus, publicista megnyitóbeszéde Botár László festőművész Bizarr kapcsolatok c. kiállításán, mely a csíkszeredai Megyeháza Galériában került megrendezésre 2021. március 12-én:
“Első hallásra úgy tűnik, hogy a bizarr az egy idegen szó, amelyet a nyelvápolók a magyar nyelvben szívesen helyettesítenénk valami mással: szokatlan, furcsa, különös, bolondos, szeszélyes, torz.
Vagy esetleg körül is írhatják: a megszokottól, a természetestől meglepően elütő. Amikor azonban egy szó magyarázatára sokféle változat keletkezik, ez egyben azt is jelenti, hogy egyik sem képes teljes mértékben visszaadni jelentését, mert az jóval több mindegyiknél.
Igy vagyunk a francia eredetű bizarre szóval is, amely ráadásul a perzsából ered és külön végződésekkel ugyan, de minden európai nyelvben megkapta a maga létjogosultságát. Ahhoz, hogy mégis mi a bizarr, szeretnék felhozni néhány példát, egyet a személyes újságírói múltamból, többeket pedig a képzőművészetből.
Nos, itt van mellettem Sarány István. Jóval fiatalabb, mint én, de azt hiszem, hogy az egykori Hargitánál ő is megélte azokat az éveket, amikor a szerkesztőket kötelező módon, naponta kiküldték a megye legeldugottabb falvaiba, hogy Esti tudósítás címmel telefonon számoljanak be, mi is történik a helyszínen. Sőt mi több, jelenlétünket ellenőrizték is.
A különböző helyszíneken természetesen nem történt semmi, azonkívül, hogy megfejték a tehenet, enni adtak az állatoknak és esetleg egyik szomszéd átment a másikhoz, hogy kérjen egy gyertyát, mert már elvették a villanyt, vagy egy fél kenyeret, mert elfogyott a heti adag.
Mindez 1989 előtt történt és egyik héten úgy hozta a főszerkesztői parancs, hogy nekem váltott buszokkal az egyik Székelyudvarhely és Székelykeresztúr közötti faluba kellett mennem. A főúttól gyalog poroszkáltam a falu felé és törtem a fejem, hogy vajon mit is írjak arról, hogy itt a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom miképpen hódít meg újabb csúcsokat.
Amikor már jól bent jártam a szászos beütésű házak között, láttam, hogy az ablakok mögött meglibben egy-egy függöny, jelezvén, hogy azért észrevették, itt jár egy idegen.
Az úton azonban sehol egy árva lélek, amikor hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, egy narancssárga hiper-szuper biciklin megjelent egy néger gyermek, valamilyen márkás melegítőben, adidas cipőkkel és lefékezett mellettem.
Jó napot! mondta. Kit keres ? – És ezt a néhány szót olyan székely hanghordozással ejtette ki a srác, hogy már nemcsak a szememet, hanem a fülemet is meg kellett dörzsöljem, hogy melyik világon vagyok.
A papot! – dadogtam hirtelen. – Jöjjön velem, megmutatom, hogy hol lakik! Egy színtiszta székely faluban székelyesen beszélő néger fiú. A helyzet meglehetősen bizarr volt, teljesen elütött a szokványostól, amíg a lelkész meg nem magyarázta: a székelyderzsi lány Bukarestben, az egyik afrikai ország diplomáciai kirendeltségén cselédeskedett, amíg teherbe nem esett, a gyermekét itthon a nagyszülők vették magukhoz, ők nevelték fel, más nyelven nem is tud, csak magyarul, de közben kapja, valószínű az édesanyjától, a külföldi csomagokat.
Azt hiszem, mindannyiunknak vannak fura történeteink, de a meghökkentő, a szokványostól elütő törekvések végigvonultak különösképpen a huszadik század képzőművészetén is. Dali lecsorgó óráit és más alkotásait még magyarázgatták tudatalatti, szürrealista látomásokkal, de egyszer készített egy olyan telefonkészüléket, amelynek homár volt a kagylója. És ha ez nekünk, gombászó székelyeknek nem is mond sokat, az óceánparti spanyoloknak annál inkább.
Bizarr alkotásokban ugyancsak bővelkedett a német Rauschenberg, aki a múlt század ötvenes éveiben többek között mitikus jelképekkel felruházott állatokat koronázott meg az akkori időkre jellemző használati tárgyakkal, vagy később Andy Warhol, a popkultúra atyja, aki képes volt meglehetősen bizarr módon a legkülönbözőbb hétköznapi eszközökből alkotni.
És nem véletlen az sem, hogy amint a művészek letértek a körülöttük levő világ egy az egyben való visszaadásának, tükrözésének a szándékáról, úgy tágult ki magának a művészetnek, az alkotásoknak a fogalomrendszere. A kollázsok a leggyakrabban több, látszólag összebékíthetetlen valóságot társítottak, nem csupán két, hanem három dimenzióban, magukon viselve bizarr jegyeket is. A szépség fogalma alaposan átalakult és ma már klasszikusnak számít Lautréamont francia költőnek azt a mondása, amelyet sokan a dadaista Tristan Tzarának tulajdonítanak, ám mégiscsak ő fogalmazta meg a legkifejezőbben: „Szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása egy boncasztalon.”
Talán így is átírhatnánk: a művészetben az a szép, hogy teljes szabadságot adhat az alkotónak. Olyan szabadságot, amely nem csak a külvilágra, hanem az ember belső világának a megjelenítésére is kiterjed. Hangulatokra, érzelmekre, gondolatokra. Örömre, bánatra, szerelemre, csalodásra, szorongásra, felszabadultság érzésre, mindarra, ami a három kifejezésnek ebbe a szokszínűségébe belefér.
Én mindezt el tudom mondani szavakkal, amelyeket ha nem fordítanak le, másnyelvűek nem értenek meg.
De a képzőművészet más, jóval általánosabb nyelvvel, a vizuális nyelvvel dolgozik és ennek alapelemeivel: színekkel, formákkal, vonalakkal, árnyalatokkal és így tovább. A tárgyak, az alakok ebben az esetben teljesen fölöslegessé válnak, a nonfiguratív festészet minél inkább eltávolodik ezektől, annál inkább egyetemesebbé válik és ugyanakkor képes arra, hogy az alkotások megtekintőiben más és más visszhangokat váltson ki.
Ilyenkor a képet nézők nem egyszerre sóhajtanak fel, hogy jaj, ez megint egy lila Milka-tehén, hanem megállnak, elméláznak, keresik, hogy mi miért van, vagy éppenséggel észreveszik adott kihangsúlyozások vagy éppen a pillanatnyi ösztönösségnek, az idő másodpercnyi megállításának a jeleit.
Botár László különböző festészeti stílusait jól ismerjük, azt is, hogy régebbi, amolyan ujj- és kézdörzsöléses pasztelljeit, tájképeit vagy éppen valamivel ritkább portréjait, grafikáit, vagy éppenséggel modern felfogású design tárgyait milyen sokan szerették és szeretik.
Aki azonban évek óta követte munkásságát, az rájön, hogy a művész korántsem véletlenül, hanem tudatosan távolodik el a figuratívítástól, az észlelésnek más és más szintjei határozzák meg a kutatásait, törekvéseit, nem a tárgyi, hanem a szellemi, az immateriális világot szeretné elénk állítani, ahogyan abban energiák, érzések, érzelmek, gondolatok tobzódnak, viaskodnak, ütköznek, egymáshoz társulnak, vagy éppenséggel bizarr, tehát a megszokottal elütő kapcsolatokat teremtenek.
Azt hiszem, nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy ezeken a képeken a műtermében alkotó művészt is látjuk, azt a folyamatot, ahogyan létrehozza magát az alkotást és talán azt a pillanatot is, amelyet befejezésnek vagy esetleg újra fogalmazást késztetőnek tekint.
Külön szeretném felhívni itt a figyelmet a fekete-fehér kompozíciókra. Mindannyian látjuk, hogy ezek nem klasszikus, de mégcsak nem is modern grafikák, hanem Botár megfogalmazásában szénfestmények. Plaszticitásuk, árnyalataik, tónusaik ugyanis a festészet irányába viszik el ezeket a munkákat.
És általában érdemes észrevenni, hogy a művész előszeretettel használja a négyzet-formát, a kisebbekből tud olyan nagyobb mozaik-tablókat felépíteni, amelyeknek önálló üzenete van, sőt mi több variácós lehetőségeket is teremtenek, hogy máshol, más kiállításokon a bizarr kapcsolatok mindig megőrizzék az újszerűségüket, az átütő erejüket. Sőt mi több, ha Önök jobban megfigyelik, ebben a kiállítóteremben nem csupán az egymás mellé helyezett, hanem az egymással szembeni képek is kommunikálnak, a téren át kapcsolódva egymáshoz.
Kedves közönség! Nap mint nap érezzük, hogy a bizarrnak ezek a jellemzői egyre inkább birtokukba veszik a világot. A hatalmas, mindentudó emberiség, amely képes a Mars felszínén csatangoló járművet küldeni a szomszédos bolygóra, hogy onnan fotókat és mozgóképeket küldjön, csak oly nehezen tud megbírkózni egy parányi, láthatatlan vírussal.
A hatalmas emberiség, amely elérte a korlátlan információhoz való hozzájutást, egyelőre csak bizonytalan módszereket tud felajánlani annak kiválasztásra, hogy mi az igazi és mi a hamis.
A bizarr életünk részévé válik és azt javasolom, hogy ha találkoznak vele, olvassák el a nemrég irodalmi Nobel-dijat kapott lengyel írónő, Olga Tokarczuk történeteit is, amelyek magyarul is megjelentek, mert azokban is kimondottan bizarr-jártasnak lehet lenni.
Egyelőre azonban vessünk véget itt a szövegnek. Kivánjunk Botár Laci barátunknak további jó munkát, kiállítás-szervezéseket, művésztelepeket, kiadványokat és mindent, amivel ő foglalkozik, hiszen mindannyiunk javára van.”

Botár László festőművész, grafikus és formatervező méltatása:

“Botár László az immár több mint tizenötéves Free Camp kitalálója, szervezője és egyben képzőművésze is. Intézmények, magántámogatók azért állnak a háta mögött, mert tudják, hogy amit eldöntött, azt véghez is viszi. A kortárs európai képzőművészeti áramlatok megismerésének aligha volt kiválóbb eszköze, mint ez a Csíkszeredában évről-évre megrendezett tábor, amelyet lámcsak az idén a koronavírus sem tudott megsemmisíteni. Sőt mi több, úgy tette fel rá a koronát, hogy Botár László egyben történelmet is írt: online térben szervezni napokon át tartó nemzetközi képzőművészeti alkotóműhelyt valóban úttörő munka. Mindeddig az évről-évre itt készült Free Camp alkotásokat táborzáró kiállításon mutatták be. Most a művészek otthon dolgoztak, de munkáik egy olyan közös, világhálós galériába kerültek, amelyeket megőriz az idő. És esztendők múlva is bizonyítja: terjedjen ki akár az egész világra a járvány, a művészet akkor sem adja meg magát, a művészek határokon innen és túl képesek egymásba kapaszkodni és megmutatni, hogy bármiféle körülmények között az alkotás az emberi szellem igazi értéke és mércéje.” (Székedi Ferenc, műkritikus, 2020)

“Aki Csíkban rajzeszközt, ecsetet vesz a kezébe, nehéz igába hajtja a nyakát. Olyan elődök nyomában vagy éppen ellenében kell a maga útját járnia, mint Nagy István, Nagy Imre, Szász Endre. De szerencséje is lehet az idevalóság, mert olyan kortárs mesterek fogják kézen mindjárt legelején a talentumosnak mutatkozót, mint Gaál András, Márton Árpád, Sövér Elek; olyan avangard egyéniség ösztökélheti távoli utakra, idegen tájakra (a piktúrában is tőlünk távoli tájakra), mint a Somlyóról indult Márkos András.
Nemcsak borvizek fakadnak itt, nemcsak pityókát, rozsot, hanem festőket termő is ez az itteni, csíki, gyergyói föld. Nemcsak zord, de színekben, fényekben tobzódó is tud lenni ez a táj.
Botár László az említett „terhekkel-javakkal” áldva-verve járja a maga útját, próbálja megragadni, nem a változót, hanem az örökkön változóban, nemritkán divatozóban az állandót, és azt maga látása, színérzéke, ízlése segítségével munkáiba egyéníteni.” (Kányádi Sándor: Festőket is termő fold, Hargitafürdő, 1996. július 31.)

“Ne próbáljunk narratív tartalmakat keresni, Botár László tartalmai kizárólag képiek – szigorúan, zárt rendszerben rajzolódnak, de nem nélkülözik a humort, a cinizmust és az öniróniát sem. Nem téveszthetnek meg a figurativitásra utaló formai tömörítések, melyek nyelvre nem lefordítható tartalmakra utalnak. Sokkal inkább csak a szubjektumra – és annak egyszerű létéről, nem pedig hogyanjáról, milyenjéről tudósítanak. Ezeknek az alkotásoknak nincs elbeszélhető történetük; létük ott kezdődik, ahol a szó, a verbalizálható befejeződik.
Ikonográfiája alapelemei az önmagukban zárt formák – csak létezésüket igazoló formai tartalmak hidegbe-melegbe forgatott egymásravetülései egy képben, egy időben. A választott fizikai dimenzió végtelen tiszteletben tartása mellett, képei sokszor egy táji domborzatot idéző felületi formát képeznek, ahol a faktúrák és textúrák felerősítik a képi lüktetés érzetét. Ez az ismerős–ismeretlen életszerűség a hordozója a valóságból épülő sajátos vizuális és tartalmi fikciónak, mely a képeit jellemzi.
Alkotásai iskolapéldái az organikus képi építkezésnek.
A valóság érzetszintű (érzékletes) és cselekvő letapogatását, a képzetszinten felépített, végül formailag és műveletileg is bemutatott képépítés követi. Így a képek az interiorizált cselekvő gondolkodás képi lenyomatai is egyben. A képélményt alakító gesztusok, az ösztönös és a kognitív képi eszközrendszer és struktúrák, a valóság és a valóságos szimbolikus és képzetszerű megkettőzése számunkra is megérezhetővé, követhetővé teszi a műveleti gondolkodást.
A lázadás formái gesztusokban és a harmadik dimenzió próbálgatásában csúcsosodva arról győzködik a szemlélőt, hogy további dimenziókban gondolkozzon, amelyek már nem fizikálisak, hanem sokkal inkább mentálisak.
Talán ebből származtatható a szakralitás érzete is, amelyet e képek mindegyike igen nagy erővel sugall. Két irányból történik ennek megközelítése – egyrészt egy nagyon elvont mentális szinten, másrészt a fizikálisan is jól követhető megszakított rituálék sorában.
Ez a megtört, megtorpanó gesztusok transzcendenciája – a magatehetetlenség megannyi vetülete – jól leképezi azt a folyamatot, amikor a művész már azon a ponton alkot, ahol a kép és a képi problematika önálló életre kel, öndinamikájával a művészt is magával sodorva, s önmagát is a képi folyamat kétségbeesett tehetetlen résztvevőjévé téve.
Mert jó az, amikor a művész feloldódhat s megszűnhet a képben. Itt nincs helye a profán esztétizálásnak.” (Fazakas Csaba: A megszakított rituálék üzenete, 2009)

“In statu nascendi… A születés pillanatában…
Az utóbbi időben úgy hozta a sors, hogy gyakran Botár László közelében lehettem és többször is láthattam, amint derekára tekert festőköpenyével, színes krétáival, festéktubusaival nekilát, hogy valamiféle időnek és embernek szánt jeleket hagyjon egy fehér vagy színes kartonlapon. Soha nem beszéltem róla, hiszen nem illik munka közben zavarni a művészt, de tájból fakadó pasztellképeinek a megfejtése sem nekem, sem másnak nem okozott különösebb fejtörést, mivel bármely földi halandónak jóval egyszerűbb megérteni mindazt, ami körülötte van, ami abból a külső környezetéből fogan, amely majd mindenki számára látható, megérinthető, megfogható, megtapasztalható és a művésznek nincsen más dolga, minthogy lényegretöréssel, kihangsúlyozással, sajátos színkezeléssel és alaposan kiművelt technikával emlékeztessen az együtt felfedezett vagy még felfedezésre váró világunk részleteire. A harsányabb színek és a markáns vonalak ellenére is leggyakrabban a csendes nyugalom, szétáradó békesség, szívmelengető múltba révedés vagy az időkön és korokon átívelő természetszeretet lengi be ezeket a kézzel szétdörzsölgetett, az árnyalatokkal is tökéletesen bánó krétaporos festményeket, mintha ilyenkor ott, abban a tájban, a hegyek és dombok hajlatában, az öreg házak és a sokat látott fák árnyékában maga a művész is megpihenne, hogy egyszer majd felugorjon és ezt kiáltsa felénk: elég volt a nyugalomból, az élet ennél jóval bonyolultabb, itt a bensőnkben, a tudatunkban és a tudatunk alatt kavarog mindaz, amit valaha megéltünk és átéltünk, aminek olyannyira örültünk és amit oly kínkeservesen átszenvedtünk, amit megosztani szeretnénk valakivel vagy éppenséggel titkolni, elrejteni mindenki elől akár a világ végezetéig. Örülni és bánkódni, félni és szorongani, sóvárogni és kielégülni, az álom útjain gúzsbakötve szaladni és feneketlen szakadékok szélén tántorogni, kidobni az emlékezetből mindazt, amivel mindörökre szeretnénk leszámolni és kétségbeesett igyekezettel megtartani valami egyedit, valami nagyon fontosat, ami félő, hogy mégis mindegyre kiporlik a kezeink közül. Az érzelmeknek és a gondolatoknak, zabolátlan csapongásuknak és fegyelmet óhajtó, rendszerezési kísérletüknek, széthullásuknak és új valóságot teremtő egymásra találásuknak a lehető legöntörvényűbb belső világa ez, amelyet nem csupán a szellem mélyéből felkapaszkodó, ihletnek mondott szavakkal, hanem a képzőművészeti alkotás ösztönösségének és tudatosságának nem egyszer s mindenkorra adott, hanem meglehetősen képlékeny arányú ötvözetével, az általa teremtett formákkal, felületekkel, vonalakkal, jelképekkel lehet még jobban leírni, majd mindig újrakezdve és ritkán végezve ugyanúgy. Botár Lászlót műtermi munkája közben figyelve, gyakran gondoltam arra: az alkotás napjaiban és éjszakáiban voltaképpen két élet találkozik. A festő és a festménye, az alkotó és az alkotás, akik menetközben is birokra kelnek egymással, vitáznak, feleselnek, pofozkodnak, keresik egymáson a fogást mindaddig, amíg meg nem születik az a korántsem mindig megnyugtató, de töredékeiben is tökéletes harmónia, amely szavakra lefordítva úgy hangzik, mint valamiféle zen-buddhista szöveg: te vagy én és én vagyok te. És alighanem így alakul ki a művésznek az a senki mással össze nem téveszthető egyénisége és személyisége, amelyre Botár Lászlónak már régóta nem kell várnia. Fél évszázadon innen sem kellett és kétségtelen, ugyanez a sors vár rá ötvenen túl is.” (Székedi Ferenc: A festő és festménye, 2009)

“Az elmúlt ősszel a budapesti Városligetben, a Magyar Alkotók Házában láthatott a pesti képnézegető közönség néhány Botár-képet. (Nem először, persze, hiszen már a „régi világban” is láthattunk tőle rajzokat a legendás Fiatal Művészek Klubjában). A Magyar Festészet Napja 2008 októberi kiállításán azonban elsősorban szakmai közönség volt jelen, kritikus, de értő szemmel. Az alábbi néhány mondat a megnyitó utáni beszélgetés kivonata, melyen, mint szervezőt, a kiállítókról kérdeztek.
Botár képei erős érdeklődést keltettek. A festő kollégák egy részének véleménye az volt, hogy a heves „akció-festés”, az absztrakt expresszionizmus sajátos eszköze ellentétben áll a képein látható „ábrázoló szándék”-kal. Úgy gondolom, itt is hangsúlyozva, hogy ez a megállapítás azért téves, mert a festés módja pusztán eszköz, míg a „szándék” már a témához, a mondandóhoz tartozik.
Botár László festményei elvi alapon nem illeszthetők be az absztrakt expresszionizmus vagy az európai informel körébe. Ezek ugyanis tagadják a festmény három dimenzióját; ideológiájuk szerint a kép a síkon van. Botár azonban a legelvontabbnak tűnő képén is teret szerkeszt. Természetesen, a kép a „síkon van”, de az erőteljes ívekkel megmozgatott festék-pászmák, a csorgatott vonalak a kép virtuális terét is erősen megmozgatják. Képeinek szerkezete, komponálásmódja meg egyenesen levezethető a nagybányai és székely festők mesterfogásaiból. Ahogyan Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla „fordította el” a táj adta inspirációknak megfelelően a hagyományos tájkép-sémát, azt már Nagy István és Nagy Imre természetesen kezelte. Botár László képeinek térszerkezetén már szinte anyanyelv-szerűen használja ezt az eszközt.” (Pogány Gábor: Botár teret szerkeszt, 2009)

A vizuális látvány vitalista energetizmusa és szigorú szerkezete között

„Botár László legutóbbi képei az átélés őszinteségével hökkentenek meg és az „alla prima” festési mód nyújtotta formális, kromatikus energiák befogási módjának változatosságával valamint a látványos képösszeállítások alkalmazásával, kiindulópontként használ elemi motívumokat (néha erotikusan-szexuális életterek), amelyeket olykor a figuratív memória stimulációjának köszönhetően fejleszt tovább. Ez a tény egy ritka koherenciájú és kolorisztikus intuíciójú vizuális látványt képes gerjeszteni. Dominálnak és teret nyernek a spektrális színek, amelyeket az őket beszippantó környezettől való megkülönböztetésre hivatott kontúrok határolnak el. Nem téveszti szem elől a kiinduló motivumot, az egyfajta „primum movens”-t, amely a művészi kiteljesedés folytán tellurikus erőket szabadítva fel, maximális hitelességgel vall a meghatározó temperamentális átélésekből.
Ennek a nehézkes vajúdásnak a kiteljesedéséért mintegy a direkt gesztust alkalmazza, a távolkeleti civilizációk írásának analógiájaként. Egy a művész által némely simili-figuratív kellékek rafinált hangszerelésével felfokozott, a kompozíció dinamikus sejtmagja köré koncentrálódó írásról van szó.
Más eszmefuttatás mentén Botár vízióját a kromatika határozza meg, így a nagy konglomerátumai és a texturálisan mobilizált, intenzív, színes felületei, a felismerhető motívum foglalatából kiszabadulván, élő anyagot alkotnak és vitalitástól lüktetnek. Ez fémjelzi a művész strukturáló szándékát és szinte istenséges gesztusoktól vezérelve tárja fel a lelkiség mélyreható szféráit.
A művész meghívja az elmélkedőt, hogy vegyen részt egy a bizonyos motívumok azonosítását feltételező játékban, amelyben mindenki, temperamentumának megfelelően, megtalálhatja saját magát, de ugyanakkor nyitva marad a nehezen megfejthető titkos zóna, és ez megsokszorozza a műalkotások báját.
A gesztus spontaneitása és a szerkesztés szigora közötti állandó ingadozás és harmónia, ami az előreláthatatlant fegyelmezi és rendszerezi. Ezek ennek a valóságos képzőművészeti poétikának a fő jellemvonásai de ugyanakkor a nagy előnyei is, amit egy olyan művész alkot, aki az expresszív eszközök állandó kiterjesztésén és finomításán munkálkodva, meggyőződésünk szerint, az jövőben is még sok meglepetést tartogat számunkra.” (Gheorghe Vida: A vizuális látvány vitalista energetizmusa és szigorú szerkezete között, 2009)

“2004 nyarán szemrevaló, ízléses tárlatfüzet – mit füzet? album! – jelent meg a Hargita megyei képzőművészeti tárlat alkalmából, az első ilyen a régió képzőművészeti életéről, alkotóiról átfogó képet nyújtó kiadvány a rendszerváltozás óta. Egyik szerkesztője: Botár László. (Aki, mellesleg, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó sikeres Műterem-sorozatának arcélét is – tervezőként – meghatározta…)
Botár László képzőművész – végzett szakmája szerint: designer – az utóbbi másfél évtizedben szervezői szerepet vállalt a vizuális művészetek érdekképviseletében, s előbb a Hargita Visual Art társaság elnökeként, hosszú évek óta a Hargita Megyei Kulturális Központ keretében végzi az ezzel kapcsolatos napi feladatokat…
Jó harminc éve vesz részt Botár László a képzőművészeti életben, azóta számtalan kiállítása volt idehaza és külföldön, néhány köztéri alkotása is áll Csíkszeredában, Zsögödön és a parajdi sóbányában…
Kérdésemre, vajon elégedett-e mindazzal, amit mostanig elért, a művész válasza a szokásosan elvárható: természetesen nem. Eddigi eredményeit elkönyveli, de újakra számít. Ugyanakkor bevallja: még diákkorában azt hitte, hogy választott mestersége, a design összebékíthető a művészettel, vagyis a műalkotások szintjén lehet művelni.
A tanulás, a tapasztalatok és művészi kísérletei ráébresztették arra, hogy mindez bohó illúzió, fából vaskarika. A design ipar, a művészet művészet. Viszont kimondottan hasznos és termékeny dolog a köztük lévő átjárókat, rejtett összefüggéseket és ösvényeket felkutatni és bejárni.
Pedig az első nagy – és intenzitásban azóta is páratlan, megismételhetetlen – alkotói élményt pár hónappal az egyetem végzése után, a csíkszeredai traktorgyár mellett működő brassói kutatóközpont fiókjánál éli át, lánctalpas traktor tervezése közben. Fel volt dobódva attól is, hogy nem kellett arra gondolnia, mennyi pénzbe kerül a tervezésben nem egyszer beütő kudarc; egyáltalán, semmi nem volt, ami visszahúzza.
Mára már óvatosabb lett. Kiszámítottabb. Megtanulta a munkamegosztás, az optimális önterhelés leckéjét. Hivatali munkája mellett formatervezői vállalkozást is működtet, s ugyanott, mikor megunja a „termelő munkát”, egy paravánt megkerülve, egy lépéssel máris a műtermében találja magát, s dolgozik, amíg bele nem fárad.
Többrétű tevékenységének köszönheti a festészetében mind karakteresebben megmutatkozó saját hangját: „A kiszámítottságot sugalló formarend és a szabályozatlanság, az egzaktságra törés és a véletlenszerűségek érvényesülése egyszerre érlelik Botár László képeit” – állapítja meg róla a műkritikus Szatmári László. Botár végtelennek tűnő (mert soha nem lehet abbahagyni) akt-sorozatán – amihez rendkívüli módon ragaszkodik – különösen meglátszik az, hogy „a szerelem és a miszticizmus egy tőről fakad”(Cseke Gábor: Botár László művészi útja, 2005)

Székedi Ferenc műkritikus eképpen vall Botár Lászlóról:
“Képei ott kezdődnek, ahol a szó végződik
Tadeusz Rozewicz lengyel regényíró – az abszurd drámáiról jobban ismert Slawomir Mrozek kortársa – írta valahol, még a múlt század hetvenes éveiben, hogy az emberek különbözőek: van aki ujjaival az orrát piszkálja és van aki remekműveket alkot velük. Hogy az ötvenhat esztendős Botár László festményei mennyire remekművek vagy sem, azt majd eldönti az idő. De hogy az Erdélyben, a Székelyföldön, Csíkszeredában élő képzőművész az elmúlt évtizedekben ipari formatervezőként, plakát-grafikusként, kiadványszerkesztőként, kiállítás- és művésztelepszervezőként és mindenekelőtt a külső-belső valóságot öntörvényűen értelmező festőként nem az orrát piszkálta, hanem mindkét kezével, minden ujjával, szellemével-érzékenységével megállás nélkül dolgozott, igazi európai formátumú alkotóként, szakmai igényességét soha, semmilyen tekintetben fel nem adva, folyamatosan teremtve valamit, az egészen bizonyos.
Ötven éves születésnapján, Megélt pillanatok címmel könyv jelent meg róla és ebben így vall önmagáról: „ Próbálom tisztázni önmagam előtt, hány féle doboza, arca létezik annak a tevékenységnek, ami napjaimat kitölti. Sorra is veszem őket:
Aktív képzőművészet. Szoktam mondogatni, designt végeztem, ezért festek és olykor szobrot is készítek. De úgy hiszem, nem az számít, ki mit végzett, hanem az, hogy az ember tudjon magával elszámolni.
Munkahelyi megbizatás. A Hargita Megyei Kulturális Központ vizuális művészeti irányítója vagyok, státusom szerint kultúrhivatalnok, de az esetek többségében gyakorlati nyomdai tervező, alkalmazott grafikus, vagy ha a helyzet úgy kivánja, formatervező.
Saját vállalkozás. A design számomra egészen más világ, külön is választom. Terveztem én lánctalpas traktort is a régi világban, mostanában ez irányú munkám belsőépítészeti tervezésekből áll.
Művészeti szervezőmunka. Jó pár esztendeje szervezője és lebonyolítója vagyok a Hargita Megyei Képzőművészeti Tárlatnak ( 2013-tól Hargitai Szalonok – SzF.) Amikor egyszer az megyei tárlathoz felleltároztam a képzőművészeket, közel száz szakavatott művészt számoltam össze, csupán néhány kivétel akadt, akiknek nincs felsőfokú végzettségük, de őket már a szakma többszörösen igazolta.
Művésztelep irányítás. Csíkszeredában évről-évre megtartjuk a Free Camp elnevezésű nemzetközi alkotótábort, amely korlátlan alkotói szabadságot jelent az itt alkotó romániai, magyarországi és más európai országokból, sőt Ázsiából is érkezett képzőművészek számára. Közös teremben folyik a munka , egyféle interaktív iskola is mindez valamennyiünknek. „
Botár László sokirányú tevékenysége azóta mit sem változott, az elkövetkezőkben azonban az általa egymás mellé helyezett dobozokból csupán egyetlen egyet nyitunk fel, az aktív képzőművészét.
Az erdélyi képzőművészeti élet szakavatott ismerője, Banner Zoltán úgy véli, a térség huszadik századi „ északi” , nagybányai iskolájával szemben különösebb program és szervezeti forma, bármiféle tudatos előkészítés nélkül megszületett az a „ déli” székely festőiskola, amely egymást követő nemzedékek folyamatosságában alakult immár jól kitapintható művészettörténeti jelenséggé. Márton Ferenc ( Csíkszentgyörgy,1884 – Budapest, 1940) még csak az előőrse ennek a jelenségnek, de Nagy István ( Csíkmindszent, 1973- Baja, 1937) pasztelljei valamint Nagy Imre ( Csíkzsögöd,1893- Csíkszereda, 1976) festményei már az első nemzedékét jelzik ennek a művészettörténeti időnek, amelyet Karácsony János ( Gyergyószentmiklós, 1899 – Gyergyószentmiklós, 1974), Szopos Sándor ( Csíkszereda, 1881- Kolozsvár, 1954) , Bene József ( Székelydája, 1903- Kolozsvár, 1986), Bordi András ( Héderfája, 1905 – Marosvásárhely, 1989) , Incze István (Kézdivásárhely,1905 – Marosvásárhely, 1878) nevei immár második nemzedékként fémjeleznek. A második világháború utáni években marosvásárhelyi művészeti középiskolai majd kolozsvári főiskolai tanulmányok után a harmadik nemzedék napjainkban már jól ismert képviselői, Gaál András ( Gyergyóditró, 1936), Sővér Elek ( Gyergyóalfalu, 1937 – Csíkszereda, 1982), Márton Árpád (Gyergyóalfalu, 1940) és mások visszatérnek szülőföldjükre, ahol az akkor induló művészeti általános és középiskolákban kezdték oktatni a rajzot, a képzőművészetet és beszéltek arról, ezen a viszonylag elszigetelt földrajzi térségen kívül hogyan változnak, alakulnak az európai szemlélet- és látásmódok és miképpen egyeztethető mindez a helyi jellegzetességekkel. Tehetségkutató útjuk során ez a képzőművész-pedagógus hármas figyelt fel Botár László (Csíkszentkirály, 1959) rajz és formakészségére már szülőfalujának az óvodájában, majd az elemi elvégzése után a csíkszeredai Művészeti Iskolába irányították. „Nevelői pályám során sok facsemetét ápolgattam, ezek közül van egy jelenlegi pályatársam, aki az indulása kezdetén egy rendhagyó eset volt. Ha visszapörgetem az időt amikor Csíkszeredában útjára indítottuk az V-VIII. osztályos képzőművészeti oktatást, előítéletekkel, kételyekkel fogadták. Vajon mi lesz ezekből a gyermekekből, van-e a pályának jövője, milyen kenyér lesz ebből, nem fölösleges időtöltés ez? Az első benyomásomban nem csalódtam. Az iskolai évei alatt kiváló tanuló, különleges tehetséggel megáldott serdülő ifjú volt. Ahogy teltek az évek, a tanügyi ciklus vége fele közeledtünk, feltettem a kérdést: ki-ki merre fordítja szekere rúdját? Valamennyien elmondták elképzeléseiket a pályaválasztásról, a hogyan továbbról. A legnagyobb megdöbbenésemre Botár László nem a művészeti pályát választotta, rádió-televízió szerelő akart lenni. Magamba roskadva álltam az elhatározása előtt, mert az évfolyamának legtehetségesebb ígérete volt. Latolgattam magamban döntésének hétköznapi indítékait, számomra csődhelyzet volt, hirtelen nem tudtam, hogyan tovább. Végül paraszti logikám segített. Ez a kisemberke, a holnap, a kenyér és az általa még nem igazán tudatos művészeti pálya között eldöntötte magában: a megélhetés lehetőségét, a kenyeret választotta. Lelkem mélyén fájt, mert úgy éreztem elveszítettünk egy tehetséges ígéretet. Végül sikerült meggyőzni a szülőket és a féltett jelöltet továbbléptetni a pályáján. Azóta is megnyugodva, büszke vagyok rá, mert beváltotta a hozzá fűzött bizalmat, éli és uralja a talentum adta változatos lehetőségeket.” – Így emlékezett vissza az indulás éveire a 75 éves, 2015 októberében jubileumi kiállítását megnyító Márton Árpád festőművész. Csíkszeredából a serdülő Botár László a megfelelő alapozással felvértezve érkezett a Marosvásárhelyi Művészeti Középiskolába, ahol Barabás Éva ( Marosvásárhely, 1943), Nagy Pál ( Szatmárnémeti, 1929 – Erdőszentgyörgy, 1979) és Török Pál ( Vadad,1929) keze alatt tanulta az ábrázolás fortélyait és még inkább tágult szemhatára. Tanárai a festészet felé igyekeztek terelni, számára azonban az túl szubjektívnek tűnt, a műépítészet meg túl száraznak, így találta meg mentőövként a formatervezést, a szakot ezidőtájt alapították a kolozsvári főiskolán. Kiszámítottsága, higgadtsága a főiskolai évek alatt is megmutatkozott, a műszaki rajz, ábrázoló geomteria, bionika, ergonómia, színtan stb. tanulmányozása mellett nem feledkezett meg a krokiról, a festésről sem. Negyedéves egyetemistaként köztársasági ösztöndíjat kapott és országos első lett a formatervezés szakon – foglalja össze életének ezeket az éveit Szatmári László műkritikus még 1998-ban.
Így nem véletlenül helyezték ki az iparosítás lendületében éppen felépülő Csíkszeredai Traktorgyárba, hogy mindadig tervezzen-tervezgessen, amíg csak az 1989-es romániai rendszerváltás után a nagyüzem önmagába nem roskadt, majd elseperte a piacgazdaság szele. Botár László azonban a festészettel soha, egyetlen pillanatra sem hagyott fel. Több úton indult el, többféle stílussal próbálkozott, tájképei jórészt az erdélyi tájfestészet hagyományait folytatták. Nagy közönségsikerű pasztellképeit, ezeket a kézzel szétdörzsölgetett, az árnyalatokkal is tökéletesen bánó krétaporos festményeket az olykor harsányabb színek és a markáns vonalak ellenére is leggyakrabban a csendes nyugalom, szétáradó békesség, szívmelengető múltba révedés vagy az időkön és korokon átívelő természetszeretet lengi be, mintha ilyenkor ott, abban a tájban, a hegyek és dombok hajlatában, az öreg házak és a sokat látott fák árnyékában maga a művész is megpihenne. A nemzet költője, a Kossuth-díjas Kányádi Sándor a hasonló képek láttán vetette papírra a következő sorokat: “Aki Csíkban rajzeszközt, ecsetet vesz a kezébe, nehéz igába hajtja a nyakát. Olyan elődök nyomában vagy éppen ellenében kell a maga útját járnia, mint Nagy István, Nagy Imre, Szász Endre. De szerencséje is lehet az idevalóság, mert olyan kortárs mesterek fogják kézen mindjárt legelején a talentumosnak mutatkozót, mint Gaál András, Márton Árpád, Sövér Elek; olyan avangard egyéniség ösztökélheti távoli utakra, idegen tájakra (a piktúrában is tőlünk távoli tájakra), mint a Somlyóról indult Márkos András. Nemcsak borvizek fakadnak itt, nemcsak pityókát, rozsot, hanem festőket termő is ez az itteni, csíki, gyergyói föld. Nemcsak zord, de színekben, fényekben tobzódó is tud lenni ez a táj. Botár László az említett „terhekkel-javakkal” áldva-verve járja a maga útját, próbálja megragadni, nem a változót, hanem az örökkön változóban, nemritkán divatozóban az állandót, és azt maga látása, színérzéke, ízlése segítségével munkáiba egyéníteni.”
Botár László hangulatos pasztelljei hosszú esztendőkön át sorakoztak nem csupán különböző kiállítótermekben, hanem egyre több lakásba, hivatalba is bekerültek. A Romániai Képzőművészek Szövetsége műkritikai részlegének doyenje, Nicolae Bucur később így írt ezekről az évekről és képekről. „ Örömmel és egyben nosztalgiával emlékszem vissza a meleg, kellemes, mozgalmas, barna színdominanciájú keretek és formák korszakára (1987–1988). Az akkor készült festmény- és pasztell-sorozat pihentető és elmélkedésre buzdító, sajátos jegyeket árasztott. Az egyazon színekben gondolkozás újszerű lírai érzékenységről szólt. A témákat, úgymint tájrészleteket, házakat, épületeket, látványokat pontosan és takarékosan ábrázolta, finom kromatikával, állandóan lesben álló és mozgalmas vonalhálóval. A művészben felfedeztem a korszerű művészetünkre jellemző ritmusok, fények, árnyékok és formák rafinált játékát.” Botárnak azonban már ezen a pasztelljein is, legalábbis csírájukban ott lehetett látni még valamit: a gyors, lendületes és heves mozdulatok nyomát, amelyek mintha már utaltak volna arra annak az expresszionista fogantatású, majd egyre erőteljesebbé váló akció- és gesztusfestésnek a kezdeteire, amely az elkövetkezőkben legnagyobb részben meghatározta és mind a mai napig meghatározza a munkásságát. „ Fogalmilag-képileg elvontabb művészeteszmény jegyében kezdtem dolgozni, a figuratív fogalma átalakult számomra szimbólumerővel ható valóságelemekké. Olykor még az emberi alak is felsejlik alkotásaimban, ezek női figurák vagy éppen csak jelzések. A női test és a benne levő lélek annyira bonyolult, hogy bármely gondolat tolmácsolására alkalmas. Gyakran is éltem e lehetőséggel és nem mindig teljes méretű mivoltában ábrázoltam szépségét, olykor rútságát. A részletekkel tömörebben lehet közölni. Ezért választottam a kevesebbel-többet közlési módot, helyet hagyva a továbbgondolkodásnak.”
Lényegében az expresszionista, vagy az expresszionizmusba hajló festők kétféle művészi szabadság között választhatnak . Átalakíthatják a valóságos tárgyat vagy személyt, azaz a témát, a motívumot olyan mértékben, hogy az megfeleljen a belső érzéseknek, vagy teljesen új, a természettől elvonatkoztatott, motívum nélküli tárgyat teremthetnek, amely éppenúgy megfelelője lehet adott, és legtöbb esetben oly sok tényezőtől befolyásolható érzelem- és hangulatviláguknak. Botár László nagy feltűnést keltő női sorozataival nyilvánvalóan az első utat járta: harsány színekkel, lendületes vonalakkal, erőteljes ecsetkezeléssel azt a szenvedélyes érzelemvilágot vetítette ki, amely a női test, vagy annak látványa körül időktől függetlenül kialakult, aktjai ezért távol álltak a finom szépség, a szelíd árnyalatok és szín-átmenetek elringató látványától, viszont robbanékonyságuk, túlfűtöttségük jól utalt arra, hogy a történelem, az évszázadok, a digtális rögzítések kellékei mit sem változtattak azon, hogy a Nő a szenvedély, a viharos, a felkavaró, a felkorbácsoló érzelmek középpontja maradjon, a belénk kódolt ösztönvilágtól és az emberi élettől elválaszthatatlan erotikának az a jelrendszere, amely akár túlcsorgóan beszélünk róla, akár nem, akár mélyen hallgatunk róla, akár nem, mindig csak ugyanaz marad, amíg ember, azaz férfi és nő él ezen a Földön. Ezt követően Botár László bármiféle témához nyúlt, mindig a lehető legmélyebbre tekintett, összegzéseivel mintha csak azt mondta volna: itt a bensőnkben, a tudatunkban és a tudatunk alatt kavarog mindaz, amit valaha megéltünk és átéltünk, aminek olyannyira örültünk és amit oly kínkeservesen átszenvedtünk, amit megosztani szeretnénk valakivel vagy éppenséggel titkolni, elrejteni mindenki elől akár a világ végezetéig. Örülni és bánkodni, félni és szorongani, sóvárogni és kielégülni, az álom útjain gúzsbakötve szaladni és feneketlen szakadékok szélén tántorogni, kidobni az emlékezetből mindazt, amivel mindörökre szeretnénk leszámolni és kétségbeesett igyekezettel megtartani valami egyedit, valami nagyon fontosat, ami félő, hogy mégis mindegyre kiporlik a kezeink közül. Az érzelmeknek és a gondolatoknak, zabolátlan csapongásuknak és fegyelmet óhajtó, rendszerezési kisérletüknek, széthullásuknak és új valóságot teremtő egymásra találásuknak a lehető legöntörvényűbb belső világa ez, amelyet nem csupán a szellem mélyéből felkapaszkodó, ihletnek és ihletettnek mondott szavakkal, hanem a képzőművészeti alkotás ösztönösségének és tudatosságának nem egyszer s mindenkorra adott, hanem meglehetősen képlékeny arányú ötvözetével, az általa teremtett formákkal, felületekkel, vonalakkal, jelképekkel lehet még jobban leírni. Méltán jegyzi meg Fazakas Csaba, Botár László Bécsben élő kortársa „Ne próbáljunk narratív tartalmakat keresni, Botár László tartalmai kizárólag képiek – szigorúan, zárt rendszerben rajzolódnak, de nem nélkülözik a humort, a cinizmust és az öniróniát sem. Nem téveszthetnek meg a figuratívitásra utaló formai tömörítések, melyek nyelvre nem lefordítható tartalmakra utalnak. Sokkal inkább csak a szubjektumra – és annak egyszerű létéről, nem pedig hogyanjáról, milyenjéről tudósítanak. Ezeknek az alkotásoknak nincs elbeszélhető történetük; létük ott kezdődik, ahol a szó, a verbalizáció befejeződik. A képélményt alakító gesztusok, az ösztönös és a kognitív képi eszközrendszer és struktúrák, a valóság és a valóságos szimbolikus és képzetszerű megkettőzése számunkra is megérezhetővé, követhetővé teszi a műveleti gondolkodást.”
A gesztus- és akciófestészet jellemzője: a festő és a festménye, az alkotó és az alkotás mint valamiféle joyce-i „work in progress” menetközben is birokra kelnek egymással, vitáznak, feleselnek, keresik egymáson a fogást, mindaddig összefonódva sodródnak, amíg meg nem születik az a kettőség, amely szavakra lefordítva úgy hangzik mint valamiféle zen-buddhista szöveg: te vagy én és én vagyok te, én feloldódtam benned és te általam létezel. Ez a túláradó dinamika, ez a színeiben és vonalaiban, felületkezelésében tetten érthető feszütség ott lüktet Botár László valamennyi alkotásában. „ A lehető legtöbbet próbálja képbe hozni abból, ami emberileg megtapasztalható. A mindenséget vágyik képre vinni, mindazt, amit véges, gondolkodó lényként abból megérezhetünk. Vélt kettőségekre kreált világunkban ugyanakkor józan magabiztossággal tartja az egyensúlyt. Színeinek, vonalainak ritmusát geometrikus formáival, tudatosan megszerkesztett kompozícióival fékezi.” – írja róla Túrós Eszter, az a fiatal műkritikus, aki a Botár László által menedzselt, Stúdió 9 elnevezéső csíkszeredai művészcsoport állandó kisérője.
A romániai rendszerváltás után Botár László sokfele járt-kelt a világban, a művész és alkotásai Rómától New Yorkig, Bukaresttől Budapestig, Berlinig sok fővárosba és más helyszínre eljutottak, mindig kellő töprtengést okozva pályatársainak, nézőinek és kritikusaiunak. Pogány Gábor művészettörténész mintegy fél évtizede így fogalmazta meg gondolatait: „ Az elmúlt ősszel a budapesti Városligetben, a Magyar Alkotók Házában láthatott a pesti képnézegető közönség néhány Botár-képet. (Nem először, persze, hiszen már a „régi világban” is láthattunk tőle rajzokat a legendás Fiatal Művészek Klubjában). Botár képei erős érdeklődést keltettek. A festő kollégák egy részének véleménye az volt, hogy a heves „akció-festés”, az absztrakt expresszionizmus sajátos eszköze ellentétben áll a képein látható „ábrázoló szándék”-kal. Úgy gondolom, itt is hangsúlyozva, hogy ez a megállapítás azért téves, mert a festés módja pusztán eszköz, míg a „szándék” már a témához, a mondandóhoz tartozik. Botár László festményei elvi alapon nem illeszthetők be az absztrakt expresszionizmus vagy az európai informel körébe. Ezek ugyanis tagadják a festmény három dimenzióját; ideológiájuk szerint a kép a síkon van. Botár azonban a legelvontabbnak tűnő képén is teret szerkeszt. Természetesen, a kép a „síkon van”, de az erőteljes ívekkel megmozgatott festék-pászmák, a csorgatott vonalak a kép virtuális terét is erősen megmozgatják. Képeinek szerkezete, komponálásmódja meg egyenesen levezethető a nagybányai és székely festők mesterfogásaiból. Ahogyan Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla „fordította el” a táj adta inspirációknak megfelelően a hagyományos tájkép-sémát, azt már Nagy István és Nagy Imre természetesen kezelte. Botár László képeinek térszerkezetén már szinte anyanyelv-szerűen használja ezt az eszközt.”
És ezzel vissza is tértünk írásunk kiindulópontjához. A megváltozott székelyföldi képzőművészethez, amelynek legjelesebb képviselői a romániai rendszerváltást követő években bukaresti, kolozsvári, jászvásári, temesvári vizuális egyetemeken, vagy éppen külföldön folytatott tanulmányok nyomán immár végérvényesen és visszavonhatatlanul szakítottak az elszigeteltséggel, a kizárólag a tájra vonatkozó beskatulyázással és saját lényükön, saját művészi felfogásukon, saját gondolat- és érzelemvilágukon átszűrt alkotói-alkotási többlettel próbálnak válaszolni a gyorsan változó, huszonegyedik századi világ kihívásaira.”

Botár László festőművész, formatervező művészi hitvallása:

“Ha vallomást kellene tennem, hogy miben látom az életemből eltelt fél évszazad mérlegét, értelmét, akkor azt mondanám: elégedett vagyok azzal a ténnyel, hogy ma egyáltalán beszélhetek eddigi munkásságomról. A jövőben is keresni fogom az olyan alkalmakat, amikor csakis és teljes mértékben az alkotáasnak szentelhetem minden energiámat. Itt mindenek előtt az autonom műveszetre gondolok. Ehhez föltétlenül szükséges a nyugalom, az effektiv csend és egyedüllét. Csak így lehet megérlelni, átgondolni azt az információhalmazt, aminek csak egy szerény hányada mindaz, ami az alkotó személyét foglalkoztatja, majd megfogalmazni és közölni azt, ami erre erdemes. Ezt mondottam 2009-ben és ez a mai napig nem változott.

A táblaképről
Azzal, hogy egy felületet önrendezéssel önállóvá teszek, saját víziómat próbálom megteremteni anélkül, hogy kölcsönvett tárgyakat, elemeket, motívumokat kontextusukból kiemelve és újrarendezve mondjam el közlendőimet. Szerintem a táblakép ily módon soha nem veszíti el aktualitását és képes dacolni – a jövő elbírálásának pozitív megítélésének reményében – bármely újkeletű trenddel.”

*
Fotó: BOTÁR LÁSZLÓ festőművész és alkotásai
Szerkesztette: Zilahi Nono

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *