MAYER HELLA, ZSOMBORI ERZSÉBET- ZSIMBI, KATONA ZSOMBORI MÁRIA, PÓKA ZSOMBORI ERZSÉBET festőművészek

MAYER HELLA, ZSOMBORI ERZSÉBET- ZSIMBI, KATONA ZSOMBORI MÁRIA, PÓKA ZSOMBORI ERZSÉBET festőművészek

MAYER HELLA festőművész 1976-ban született Kolozsváron.
Zsombori Erzsébet-Zsimbi festőművész lánya, Katona-Zsombori Mária festőművész unokahúga, valamint rokoni kapcsolat fűzi Póka Zsombori Erzsébet kolozsvári festőművészhez.
Mayer Hella festőművész 1996 és1999 között a stockholmi Gerlesborgsskolanban tanult képzőművészetet.
Ezt követően 1999-ben folytatta művészeti tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetem festészeti szakán, ahol 2006-ban diplomázott. Mestere Szabados Árpád volt.
2006 és 2009 között az OctogonArt Galéria művésze volt, majd csatlakozott a Várfok Galéria Spiritusz Szekciójához, amelynek tagja volt 2009-2014 között.
Mayer Hella festőművész tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületnek, valamint a Belvárosi Művészek Társaságának.
2002 óta számos egyéni tárlata volt Európa nagyvárosaiban, melyek közül említésre méltó: Kolozsvár (Kolozsvári Szépművészeti Múzeum), Bonchida (Bánffy kastély ), Budapest (Octogonart Galéria, Spiritusz Galéria, Ericsson Galéria, Zsimbi Studió-Galéria, Aranytíz Kultúrház), Nyíregyháza (Jósa András Múzeum), Bulgária (Szófiai Magyar Intézet), Stockholm (Magyar Ház, Magyar Nagykövetség).
1999 óta rendszeresen részt vesz hazai és nemzteközi képzőművészeti kiállításokon.

Mayer Hella festőművész méltatása:
“Mayer Hella évek óta Svédországban él, de rendszeresen látogatja szülőhazáját. Ez a kétlakiság, a sokféle hangulat, hatás megélése, gazdagsága érződik többrétegű képein, pontosabban az a kettősség, amit a vándorlás és a megtérés jelent számára – erről szól szobabelső-sorozata, az otthonról, mely szerinte „megnyugvás, elcsendesedés kényeztető helyszíne, az álomé, egy másik dimenzióé.” Az álom és a tér kulcsszavak Hella festészetében. Színes fapáccal festett álomsorozatán saját belső élményét meséli el. Különös, meseszerű történetek, szürreális terek váltakoznak leheletfinom, mégis erőteljes felületein. „A történet illanó, és lehetetlen. Őriztem a percekkel együtt, amíg álmodtam. Feloldódás és eltűnés éppoly szerves része a történetnek, mint az ábrázolt események. A többi képemmel ellentétben itt többnyire csak figurák vannak, semmi más. Sziluettszerű, romantikus és mesés figurák.” A vidámpark-sorozata tobzódik a színekben, a játékos elemekben, mely mozgalmasságot visz halk álomvilágába.”
(Mélyi József művészettörténész)

“Mayer Hella festészete különös világot tár elénk. Az alkotásokon bájos és mozgalmas jelenetek elevenednek meg, de a háttér mégis mozdulatlan, szinte meditatív. Megfigyelhetjük, hogy vásznain egy-egy téma, vagy szereplő időről-időre visszatér és ez a tár folyamatosan bővül. Ilyen téma például a kastélypark, a kert, a szökőkút, a labirintus, az építészeti elemek, a sivatag, a végtelenség, a füst, a templom, az oltár, a csoda, a kutya, a szerelem, a tükör, a szoba, a lámpa, vagy a szék. A kisállatok és a játszadozó gyerekek gyakori szereplői a Mayer Hella világának, de Linn, a művész kislánya és a Mama családtagként személyes hangvételűvé teszi a képeket.
Az ébrenlét és az álom állapota közül inkább az álmok tágas, sokszor borzongatóan üres tereiben kalandozhatunk. Azonban a sokszor szürreális érzetű alkotások líraiságukkal, kedves, vagy éppen elgondolkodtató témáikkal mégis könnyen közel kerülhetnek a szemlélőhöz.
A műveken ugyanakkor felfedezhető egyfajta kettősség is: a sokszor lecsupaszított, jelzésszerűen megjelenített statikus háttérben, a benne elhelyezett tárgyak körül alakok, leggyakrabban gyermekek vagy kisebb állatok kavarognak, képeinek vissza-visszatérő alakja pedig egy idős nő, a Mama. Az otthonában vagy háza előtt, már egy részletgazdagabb, ezáltal felismerhetőbb környezetben ábrázolt alak ugyan többnyire magában jelenik meg a képeken, egyedülléte azonban mégsem kelti a magányosság érzését: mintha emlékeit felidézve, magában hordozva, akár a fizikai törvényeket is felborítva, lépne ki a valóságból.
Mayer Hella képeit vizsgálva több ellentétpárt is felfedezhetünk. Festményein gyakran jelennek meg szaladgáló, játszadozó gyerekek és kisállatok, míg a háttérben ódon építmények, kertek, szobrok és kutak tűnnek fel – néhol pedig a semmibe vész a mozgalmas jelenettel teli táj. A statikusságot árasztó elemek, a semmi és a mozgalmas kis figurák ellentéte adhatja festményei különös hangulatát. Mindemellett Mayer Hella itthoni és külföldi léte (Svédországban él) is mutat némi kettősséget. Műveit a vándorlás és megtérés, megnyugvás, út és otthon, a mozgás és mozdulatlanság kontrasztjaként, álom és ébrenlét terei közötti kalandozásként is szemlélhetjük.” (Art Blokk – Mayer Hella méltatása)

Mayer Hella festőművész ars poeticája:
“Átmenet (Röviden a művészetemről)
Kíváncsi vagyok arra, amit nem látok. Ezt kívánom láthatóvá tenni a festő eszközeivel: úgy és azt kifejezve, ami más megközelítéssel, technikával vagy médiummal nem lehetséges.
Az inspiráló motívum, az első elképzelés beindítja a folyamatot, de nem jelzi a végeredményt. Aktív jelenlétet követel a festés folyamata, figyelmet és párbeszédet a művel. Éppen emiatt egy pontosan kidolgozott koncepció, azaz munkaterv csak részben lehetséges. Utalhatok a forrásra, azon motívumokra, melyek a képek alapjául szolgálnak; visszatérő technikai megoldásokról és elemekről írhatok, melyek nagy valószínűséggel a következő képek látványához hozzájárulnak. Az eredményről nem írhatok, ugyanis ez nem lehet leszögezve: amint azt megtenném, azonnal megfosztanám a képet a lényegétől, attól a magtól, ami csupán a kép születése közben kezdhet sarjadni, ami szóban nem megfogalmazható és többértelműsége kívánatos. A többféle értelmezés nem csak az alkotótól függ, hanem ugyanúgy a szemlélőtől is. Ennek a háromnak a találkozása, a festőé, a képé és a szemlélőé a folyamat kiteljesedése, – ez változó, változatos és illékony. Ha netalán mégis jóslatokba bocsátkozom, akkor kővé dermesztem és alapvető természetét elpusztítom.
A motívum és a technika választás eredménye: a látott világból kiemelek és elrejtek részeket. Ezt a döntést személyes érdeklődés, élmény és tapasztalat alapján hozom. Az élményt átalakítják az érzékszerveim, az emberi szervezet behatárolt befogadóképessége. Ez nem kreált és intellektuálisan megtervezett procedúra. Illúziót teremtek, lehet az illúzió illúzióját vagy akár az illúzió illúziójának illúzióját. Bármekkora halom is az illúzió, az alkotás pillanatában rendkívül valóságos. Egy emlékből, megdermesztett pillanatból, merengésből származó képi világ az adott pillanatban valóságosabb, mint az ecset a kezemben. Az anyagok feloldódnak: a vászon a látómező, az ecset a szem, a festék a lencse, a testem a lélegzetvétel. Korábbi tapasztalatok, technikai kísérletezések, előkészítő munka indítják el a gépezetet és vezetnek előre. Közben hagyom, hogy pillanatnyi benyomások, mélyből felbuggyanó sejtések és adott állapotom befolyásoljanak. Ilyenkor közvetítőnek érzem magam, a tudatalattim mozgat, az ént nem veszem észre. Ahhoz hasonlíthatom, mint amikor szánkóval ereszkedek le egy dombon: a szánkó halad lefele, én vele haladok kiszolgáltatottan, csak keveset beavatkozva a csúszásba, esetleg helyes irányba terelem, elkerülöm az akadályokat, veszélyeket, élvezem a sebességet, a suhanást, vár a mély. A buktatók a kalandot gazdagítják: a hiba kihívás és eltereli a tudatos tervezés nyomát, amit tárt karokkal fogadok. A hiba aktív részvételt és spontán reakciót kíván tőlem, váratlan fordulatot hoz, és kiszámíthatatlan eredményekhez vezet. Az életben véletlennek nevezném, ami meglep, ami felboríthatja a korábbi állapotokat.
A megtapasztalt hiányérzet az egyik alapvető mozgatórugóm. A hiány – ami különféle módon jelentkezhet, különféle formában – betöltését érem el a hiány tárgyának vizuális megvalósításával.
Nem meggyőzni vagy megtéveszteni akarom a nézőt, hanem hitelesnek akarom érezni az elkészült képet. Ez akkor sikerül a legjobban, ha a kész mű felismerést és rácsodálkozást vált ki belőlem.
Az a határ érdekel, ami a tudattalan és a tudatos között húzódik: különösképpen ezen a határmezsgyén való egyensúlyozás, átmenet, átlépés. Kifejezésmódomat is ennek a területnek az átmeneti jellege formálja. Nem látszik egyértelműen az az ellentmondásos találkozás, amiről a boncasztalon hallottunk, sokszor csak gyanítható, sejthető.
Miért a határ? Ezt személyes történetemmel magyaráznám, azzal, hogy születésem óta mozgásban vagyok folyton, mint egy nomád, otthonok, városok és országok között, ami mélyen kihat identitásomra: a gyökerem emlék, a kultúrám otthon, az út a természetes közegem. Ehhez hozzájárul mindenkori érdeklődésem a fantázia világa iránt; a belső rejtett titkaihoz való vonzódás; a hiány pótlásának vágya.
Festészeti technikámat évtizedeken át folytonos kísérletezéssel, rendszeres munkával és tapasztalatok gyűjtésével dolgoztam ki.
Önmagában egy téma érdekességét kevésnek tartom. Önmagában egy felület szépségét kevésnek tartom. Az anyag és a gondolat együtt, karöltve kell a képet építse. Kísérletezem, vannak visszatérő megoldások, motívumok és mindig szívesen befogadom az új megoldás lehetőségét. Szeretem, ha egy felület változatos módon van megfestve, ha ugyanaz az anyag különféleképpen nyilvánul meg: puhán, testesen, foltosan, lazúrozva, rétegekben, finom átmenetekkel, realisztikusan, elmosódva, élesen, árnyszerűen, homályosan, árnyékoltan, összemosódva, elhatárolódva… Egyes színek bizonyos érzéseket, érzéki hatásokat váltanak ki belőlem. A finom leheletszerű átmenet az ég ábrázolásakor harmóniát, túlvilági szépséget sejtet. Ezt hosszas, meditatívan monoton mozdulatokkal érem el, koncentráltan figyelve. Elmosódó, átlátszó felületek az eltűnés, áttűnés jelenségét erősítik. A rétegeltség, árnyaltság, lazúr egy forma plaszticitását segíti. Részletgazdag motívumok egymást takarva titkokat rejthetnek, lebegést szimulálhatnak. Van Dyke barna és ultramarin keveredése mélység és sötétség illúzióját kelti. Nápolyi sárga és nápolyi vörös nosztalgiát ébreszt. A tiszta kadmium vörös csupa élet, a párizsi kék giccsesen nemes, a kármin nagymama varrottasát idézi. Ízük, illatuk, hangjuk van ezeknek a színeknek. És természetesen tapintásuk, selymük, durvaságuk. Kenem, simogatom, pötyögtetem, tunkolom, törlöm az anyagot, míg a vászon felülete lassacskán eltűnik a mélyben.
A tér fontos a képeimen. Távolság, tágasság, végtelen, mélység, magasság és takarás. A tér önmagában lehet a kép főszereplője. S, ha nincs egyedül, akkor az azt benépesítő figurák szabadon mozoghatnak rajta minden irányban, néha a gravitációt meghazudtolva, sokszor félig kilépve a kép felületéről. A képen megjelenő motívum elhelyezése, a perspektíva és a látószög az alkotó vagy a szemlélő jelenlétének feltétele és nyoma. Emiatt egyik tér sem üres.”

ZSOMBORI ERZSÉBET – ZSIMBI kolozsvári származású, Budapesten élő festőművész tanulmányait Kolozsváron végezte, ahol reklámgrafikusként tevékenykedett. Majd Zilahra követte férjét és ott dolgozott 1987-ig, amikor családjával együtt áttelepedtek Magyarországra. Kétgyermekes édesanyaként Budapesten folytatta karrierjének kibontakozását.
Zsombori Erzsébet “selyemre festi álmait”. Eleinte a hagyományos batiktechnikát alkalmazva keresi “egyedi hangját, technikáját és képi világát”.
Kiindulási pontja a természet.

Első kiállítása 1975-ben volt Kolozsváron, a Stúdió 51 szervezésében, majd több, mint 200 egyéni kiállítás követte, úgy hazai, mind külföldi galériákban: Németországban, Ausztriában, Dániában, Svédországban, Angliában, Japánban, valamint Amerikában több ízben is.
Állandó kiállítása és galériája volt 24 éven át a Budai Várban.
Zsombori Erzsébet tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.
2020-ban Kölcsey-díjjal tűntették ki művészeti tevékenysége elismeréseként.
Az utóbbi években, a szintén festőművész lányával, Mayer Hellával állít ki. Közös galériájuk van Budapest belvárosában (Sűtő u. 2 szám alatt).
A 2019-es “Ég és föld között” című tárlatuk jelentős esemény, közös siker az életükben, amikor bemutatkoztak a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban.
Ezt követően, idén színvonalas és emlékezetes kiállítás keretében együtt állított ki lányával, Mayer Hellával, testvérével Katona Zsombori Máriával, valamint festőművész nagynénjével, Póka Zsombori Erzsébettel a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban.

Műkritikusok vélekedése Zsimbi alkotásairól, munkásságáról:
“Stílust teremtett, és ezen belül egy megkapóan színes, valódi emlékből, jelenségekből és jelenetekből felépített álomvilágot. Kellemeset, szépet, olyankor már egyenesen idillikusat, amely gyakorta csak képzeletünkben létezik, de amely felé törekszünk, s amelyet egy varázsütéssel oly sokszor szeretnénk valódivá tenni.” (Németh Júlia beszéde, Kolozsvár, Korunk Galéria 1999.)

“Tékozolja szeretetét, a természettől kapott nyitottsággal és ártatlansággal fordul bárki felé, mint akiben sosem volt és sosem lesz már előítélet. A helyén van, és nem tagadja kételyeit, csak a látszat az, hogy minden magától jön. Játékosságát megőrízve keresi a szépet, az idillt, az édes pillanatot, amely elszáll, mint képein a madarak. Virágot lép, akár a mesebeli lány, akinek minden lépte nyomán gyönyörűséges virágok teremnek, hangfűzérek, gyöngyök.”(Kölüs Lajos: A festészet Orlandója, Irodalmi Jelen 2014. 11. 17.)

“Ez a festészet kiemelkedik a földi dimenziókból ugyanakkor, amikor nagyon is a földi tartományok, attribútumok megjelenítője, s sajátos panteizmusa révén Istent ott érezhetjük ebben a természetre érzékeny totalitásban.
Témái között a festő sokszor nem csak helyzeteket, állapotokat fest meg, hanem történeteket is mesél képei nézőjének. Festészetével mesélni is képes. Ezt az érzést az a tény erősíti, hogy illusztrátor is, akihez egyben közel áll az irodalom, a líra sokszor mesés világa.
Zsombori Erzsébet művészetéhez, személyiségéhez nagyon illik Anatole France megfogalmazása: „A művésznek szeretnie kell az életét, és meg kell mutatnia, hogy szép. Nélküle kételkednek benne.” Vagyis France szerint a művésznek életszeretőnek kell lennie, s fel kell mutatnia annak szépségét. Zsombori Erzsébetnek ezt sikerül megvalósítania.“ (Feledy Balázs művészeti író, művészetkritikus)
Zsombori Erszébet művészi hitvallása:
„Az erdélyi táj szépsége ma is elvarázsol: abból táplálkozom, azt festem meg. Érzéseket, hangulatokat festek. Zenét. A virágban zene szól, a zenébe virágot képzelek. A bagoly néha szomorú, madarak röpködnek a tájban kettesben, néha egyedül, magányosan. A köveknek lelkük van, élet van a füvek közt. A napraforgó a nap felé fordul, benne az élet spirálja. A tél tiszta, makulátlan, hó borít be mindent. Kísérletező alkat vagyok, kíváncsi, saját technikát alakítottam ki, idővel kialakult a magam képi világa. Mindig a természet ihletett, de volt idő, amikor az anyaságomat éltem meg: nagyjából 80 madonnát festettem.” (Erdélyi Napló, 2017.)

KATONA ZSOMBORI MÁRIA festőművész 1952-ben született Kolozsvár mellett, Szarvaskenden.
“Kolozsvár, egy történelmi csodálatosan szép város. Itt tanultam művészeteket, majd 1975-ben, rajztanár és dekoratőr szakon diplomáztam a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán”– vallja Katona-Zsombori Mária.
Művészi pályafutását Romániában kezdte, 1989 óta Magyarországon, a Pest megyei Ócsa városában él és festészetet tanít. Ócsán működik egy nemzetközi festőtábor, melynek szervezésében részt vesz.
1994 óta tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. 2002-ben megkapta az Ócsa kultúrájáért díjat.

Számos egyéni kiállítása nyílt Erdély nagyvárosaiban (Kolozsvár, Székelyudvarhely, Zilah), de Európa-szerte (Budapest, Eger, Csömör, Ócsa, Fót Balatonfüred – HU, Aaran, Frick – CH, Adelaide – AUS, Murg, Hierischried – D) önálló tárlatain megtekinthették alkotásait.
Rendszeresen részt vesz hazai és nemzetközi csoportos kiállításokon.
“Számtalan kiállításon mutattam be alkotásaimat, Európában és Ausztráliában és remélem, még sok hasonló lehetőségben lesz részem”- nyilatkozta Katona-Zsombori Mária festőművész.
Eleinte selyemből készült alkotásokkal kísérletezett, de kipróbálta a szobrászatot is. Igazi énjét az olajfestésben találta meg. Képei sajátos stílust képviselnek: az utolsó száz év minden irányzata ötvöződik bennük, főképp az impresszionizmus, a szecesszió és a szimbolizmus, mélyen gyökereznek az erdélyi talajban, jellemzőjük az élénk színvilág, a rendkívüli kifejezőerő.

Katona Zsombori Mária festőművész méltatása:
“Katona Zsombori Mária karakteresen formálja meg az élményeit, kötődéseit tájhoz és emberekhez, elsősorban az olajfestészeten keresztül, a festészeti hagyományokat felhasználva. Előszeretettel festi meg a polgári élet enteriőrjeit és értékeit. Ez egyúttal megőrzés is, a múlt vállalása, legyenek azok ősanyáinak kézzel szőtt törülközői, korabeli bútorai. Képeinek szerkesztettségében felfedezhetjük a gondos kompozíciót, a tömörítésre való törekvést. Ember- és tárgyszeretete mindegyikből sugárzik. Ez nem jelenti azt, hogy az esztétikai értékekből engedne, feloldódna valamiféle panteisztikus világérzésben. Mindvégig személyes tud maradni, nem tagadja kötődését az adott tárgyhoz és viszonyhoz, és ez az intimitás adja varázsát, természetességét. Festményein nyomon követhetjük a tájhoz, az időhöz, az emberi test változásához való viszonyát, miközben egyfajta állandóságot is felfedezhetünk.
A változás és az állandóság közti feszültség Katona Zsombori Mária festészetének legbensőbb sajátossága.
A tárgyválasztás és a kidolgozás a művész érzékenységét tárja elénk. A mindennapok átélése és formába öntése sohasem jár érzelgősséggel, bár közelről tekint az emberi mozdulatokra, testhelyzetekre, magatartásokra. Ez a közelről látás a komponáltság révén egyszerre harmonikus és dinamikus kapcsolat, ami távolságot is teremt, levegős lesz ugyan a kép, de az átélhető látvány hatása alól nem szabadul a nézői tekintet.
Tájképeit erős színekkel festi meg, impresszívek, tele ellentmondásokkal, feszültségekkel – még egy alkonyi tájból is kihallatszik a csend. Nála az emberi léthelyzet sohasem szomorú. Táj és ember viszonya nem a tájtól elidegenedett emberként jelenik meg, hanem fordítva, az emberben ott a táj, a tájban az ember. Nem véletlenül szerepelnek a kiállításon ezek a festmények, a főváros mellett lakva is a természet és az ember kapcsolatát vizsgálja, éli meg, keresi újra és újra a kapaszkodókat, hogyan lehet természetközelien élni, hogyan lehet újjáteremteni a természet és az ember kapcsolatát.
Katona Zsombori Mária képeinek egyik sajátossága, hogy sok bennük a barna vagy barnába hajló szín – a sötétebb tónusok uralkodnak. Miközben a művész életszeretete hatja át a festményeket – mer vidám, sőt groteszk is lenni. Követi a táj, az emberi környezet és az ember változását, életkorokhoz is köthető megjelenését, az ebből adódó feszültségeket. Erdély tájai ott vannak az ócsai tájképekben is. Nosztalgia lenne? Nem hiszem, azt látja, ami előtte van, nem feledkezik meg a látványról, ha el is téríti bizonyos szempontból a belső látvány, hogy még erőteljesebben ragadja meg az élményt és a karaktert.”
(Abafáy-Deák Csillag: Gyökeret eresztve c. cikke Katona Zsombori Mária munkásságáról)

“Katona Zsombori Mária alkotása olyasmit állít elénk, ami konkrét, érzéki és pszichikai tapasztalat lehet, ámbár csupán visszfényben – éppen csak a levegő rezgésében érhető tetten. Minden kissé elfolyó, olvadozó színegyüttesben jelenik meg, ennek ellenére a kontraszt nyilvánvaló. A fülledtséget, a légköri erők nyomását lázas figyelem és tevékenység tetőzi be.” (Balázs Sándor – Elkötelezettek – Ócsai Művésztelep, 2013).

Katona-Zsombori Mária művészi hitvallása:
“Életem nagy részét tanítással és festészettel töltöm. Témáim többnyire a természetből, az emberi kapcsolatokból, a népi örökséghez vezetnek vissza. Előszeretettel festem meg ősanyáink szépen megszőtt törölközőiket, melyek társaságában a cseréptárgyak szintén a régmúltat idézik elő.
Képeim a sok év alatt, változásokon mentek keresztül. Örökös kísérletező vagyok. Szeretem az ecsetet, de a spakli használata épp oly kedves számomra.
Festményeimben nem vagyok modern, de szeretem az elvont témájú alkotásokat, hogyha azok egy igényes szintet képviselnek és gondolatokat ébresztenek bennem.
Ritkán veszek részt csoportos kiállításokon, inkább az egyéni bemutatkozásokat szeretem.
Nyaranta részt veszek nemzetközi festőtáborokban, ahol a velem hasonló festők, grafikusok, szobrászok alkotnak. Sokat tanulunk egymástól, és mint jól tudjuk, a tanulás folyamata nem ér véget életünkben, mert ha megtörténik, a fejlődésnek vége.
Művészeti írok, számos lexikonban, cikkben emlékeztek meg munkásságomról. Kisebb kulturális díjakat is kaptam. Számomra nem ez a legfontosabb, de jól esik.
Az alkotás öröme, a másoknak való üzenet a lényeg. Ha ez sikerül, akkor nem dolgoztam hiába.”

PÓKA ZSOMBORI ERZSÉBET erdélyi festőművész, szavalóművész, operaénekes és színész Kisbácsban született 1913-ban.
A kolozsvári Marianum Római Katolikus Leánygimnáziumban érettségizett 1932-This is some textben. A temesvári Képzőművészeti Akadémián szerzett oklevelet 1937-ben. A következő tanévben a kolozsvári Tanárképző Főiskola tanfolyamán rajztanári képesítést szerzett. 1945-ben elvégezte a kolozsvári zenekonzervatóriumot. 1942 és 1950 között rajz- és énektanár Szamosújváron és Kolozsváron. Azután, 1967-es nyugdíjazásáig a Kolozsvári Állami Magyar Opera énekese volt. Nyugdíjasként műsoros és szavalóestéken lépett fel. Póka Zsombori Erzsébet 1997-ben hunyt el.

Tagja volt a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének és a Budapesti Képzőművészeti Szövetségnek.
Kiállításai voltak Budapesten, Kolozsváron, Zilahon, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában; Münsterben, Stuttgartban, Badkonstatban, Leonbergben (Németország); Bolzano (Olaszország).

Póka Zsombori Erzsébet festőművész méltatása:
“Különleges alkalomnak vagyunk tanúi. Egy művész, aki néhány évvel ezelőtt, mint énekesnő működött itt, most visszatért mint – festő. Engedtessék meg hát, hogy azoknak, akik ismerték két évtizedes tevékenysége alapján – az operaénekest, a komikát – most mutassam be Póka Zsombori Erzsébetet – a festőt. Kezdeném azzal, hogy az ecset művészeként indult alkotói pályáján. Előbb a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán tanult, majd Temesváron szerzett festészeti és rajztanári diplomát. A Bánságból mihamar hazatér és Szamosújváron majd Kolozsváron tanít. De már kora fiatalságától fogva fest: Kolozsváron és Budapesten az Országos Képzőművészeti Szövetség által a Műcsarnokban rendezett több időszaki kiállításon mutatja be munkáit, mint a budapesti Képzőművészeti Szövetség rendes tagja. 1945-ben már a “Művészek, írók, újságírók vegyes szakszervezete” kolozsvári szakcsoport tagjaként dolgozik.” (Póka Zsombori Erzsébet kiállításán elhangzott beszéd a kolozsvári Állami Magyar Színház és Opera emeleti csarnokában, 1975. március 17. – április 15.)

“Zsombory Erzsébet a fiatal magyar festőgeneráció egyik legszebb reménysége. Csak rövid idő óta szerepel a kiállítóművészek névsorában, de idősebb kortársai igen tehetségesnek tartják. Először a kolozsvári Nemzeti Kaszinó által 1940-ben rendezett kollektív kiállításon mutatkozott be a közönségnek, ahol nagyvonalú, erőteljes kompozícióival, ecsetkezelésével, üde, finom, harmonikus színeivel mária magára vonta a hozzáértők figyelmét. Egy évvel később Budapesten is sikerrel szerepelt az Országos Képzőművészeti Társulat 80 éves fennállása alkalmából rendezett jubiláris kiállításon. Itt kiállított festményét a Művészet c. folyóirat közölte. A Műcsarnok tavaszi tárlatán a “Sikátor” c. érdekes hangulatú képével arat feltűnést, majd a Kormányzóné őfőméltósága védnöksége alatt rendezett “Magyar Művészetért” kiállításon “Tavasz” c. képét mutatja be.
A tehetséges fiatal művésznő a szamosújvári polgári leányiskola rajztanárnője.
A sokoldalú Zsombory Erzsébet rövidesen önálló kiállítást is rendez Kolozsvárott, majd Pesten is, amely elé nagy érdeklődéssel és várakozással tekint mindenki, aki ennek a nagyszerű fiatal nőnek a munkáit ismeri.” (Kolozsvári festőnő sikere)

*
Fotó:
Mayer Hella, Zsombori Erzsébet – Zsimbi, Katona Zsombori Mária, Póka Zsombori Erzsébet festőművészek alkotásai
Feleki István fotói a kiállításról (Szépművészeti Múzeum, Kolozsvár)