SumidaA VERÉB (IS MADÁR)
Drága Olvasó, nem véletlenül kezdjük írásunkat ezzel az ócska, ma már banális közhellyel.
Talán az idősebb generációknak feltűnt, hogy a környezetünkben, a gyerekkorunkban teljesen megszokott hétköznapi látvány, a verébsereglet eltűnőben van. Sőt, eláruljuk, egyes európai országokból már el is tűnt. Pedig az Iszfaháni Kódex függeléke is megírta, hogy „amíg lósz@r van veréb is van”. Ráadásul, nem is egy szürke kis madár…
Nos, legyünk túl a kötelező fejezeten és ismerjük meg gyorsan írásunk tárgyát….
A veréb – úgy általában – szinte valamennyi kontinensen megtalálható, az esetek egy részében szándékos betelepítésről beszélhetünk, illetve behurcolták a világkereskedelem kibővülésével.
Ha az alfajokat számba vesszük, hozzávetőleg harmincról beszélhetünk, de itt most bennünket a háziveréb érdekel. Elnevezése nem háziasításról szól, hanem életmódja erősen kötődik az emberi településekhez, vidéken és városokban egyaránt előfordul.
Kis termetű madárfaj, testhossza 14-18 centiméter, testtömege 24-39,5 gramm. A tojók és a fiatal egyedek halványbarnák és szürkék, míg a hímeknek élénkebb barna, fekete és fehér tollazata van.
Különböző fákon, bokrokon, állattartó telepek közelében, gólyafészkek alsó részeiben, településeken a házak ereszeiben, tetőtereiben, sokszor csoportosan költ. Elfoglalja a mesterséges, odukat is.
Évente kétszer, de gyakran háromszor is nevel utódokat. Fészke rokonaihoz hasonló, gömb alakú, melyet fűszálakból és szénából épít, és tollakkal bélel ki. Egy fészekalj 2-7 tojásból áll. A fiókák etetését nagyobb arányban a tojó végzi, de a hím is kiveszi abból a részét.
Madártani megfigyelések szerint a házi veréb fiókák 36% növényi, 64% állati táplálékot kapnak. A legkisebb állati táplálék a 7-8 mm-es légybáb, a legnagyobb a zöld lombszöcske volt. Az egész napos megfigyelés alatt – májusi időszakban – 157 esetben etettek a szülők, 1 óra alatt átlag 10,5-szer.
Nos, a kártékonyságáról ennyit….
A verebek nem-, illetve félreismerése a történelem folyamán többször vezetett olyan verébirtási kampányokhoz, amik nem csak az állatoknak okoztak mérhetetlen kínokat, de hatalmas gazdasági károkhoz, éhínségekhez vezettek, amibe rövid idő alatt emberek tízmilliói (!) haltak bele.
II. (Nagy) Frigyes porosz uralkodó Brandenburg cseresznyetermését féltve a verebektől, 1744-ben elrendelte a madarak irtását, és a beszolgáltatott verébfejekért 6 fillért fizettetett ki. A lakosság persze kapva kapott a jó jövedelmező “lőpénzen” és tűzzel-vassal irtotta őket. Ráadásul az énekesmadarak tömeges étkezési hasznosítása a XVIII. századi német területeken ugyan olyan elterjed volt, mint a ma közismertebb (és nagy felháborodást keltő) mediterrán országokbeli fogyasztási szokások.
Az elpusztított verebek nem csak az erszényeket hizlalták, de konyhai húskínálatot is bővítették.
Az akció nem csak az államkincstárat rövidítette meg közvetlenül pár százezer márkával, de néhány év alatt oda vezetett, hogy a rovarkártevőket pusztító verebek hiányában a cseresznyetermés is elmaradt, mert a fákon levél sem maradt. Így az uralkodó kénytelen volt visszavonni a rendeletet.
Közismert, hogy a Mao Ce Tung vezette Kína az 1958-1962 közötti időszakban hirdette meg a „Nagy ugrás” programot, melynek egyik első akciója a „Négy kártevő kampány” volt. Ebben a verebek – mint a rizstermés vélt megdézsmálói – szerepeltek. A lakosságot arra kötelezte a kormányzat, hogy fémedényekkel zajongva folyamatosan riasszák a madarakat, akik így nem tudtak leszállni táplálkozni és pihenni. Emellett mindenféle eszközzel – például a gyerekek csúzlival – lőtték is őket, megsemmisítették a fészkeiket, összetörték a tojásaikat és megölték a fiókáikat. 1960-ban a kínai tudományos akadémia kutatási eredményekre hivatkozva kijelentette, hogy a verebek elsősorban rovar-, nem pedig magevők. Azonban Mao elnök hiába visszakozott, természetesen eléggé halkan, hogy akkor „felejtsük el” – már késő volt. A fiókáikat rovarokkal tápláló verebek hiányában túlszaporodó rovarok felfalták a vetést, és a kialakuló éhínségbe legalább harminc millió kínai halt bele.
Európában az ezredforduló végére már a kontinens jelentős részén komoly aggodalomra okot adó, különösen az agrárterületeket érintő madárállomány csökkenések hátterében az utolsó nagy világégés, a II. világháború áll. Az 1950-es években a háború dúlta európai országok nemzetgazdasága romokban hevert, az emberek éheztek, mert a termelőeszközök jelentős része megsemmisült. A termelés mennyiségi növelése csak a szántóterületek növelésével, intenzív módszerekkel, monokultúrás gazdálkodással, növényvédőszerek és egyéb agrárkemikáliák általános és széleskörű alkalmazásával volt lehetséges. A terméshozam-maximalizáló intenzív mezőgazdálkodási módszerek, monokultúrák alkalmazása néhány évtized alatt az agrárterületek madárvilágának csökkenéséhez vezetett. Az ilyen területeken a verebek nem találnak fészkelő helyét, a permetezés miatt kevesebb és mérgező a rovar táplálék.
Ennek következtében a mezőgazdasági területeken élő madárfajok állományai a nyugat-európai országokban vészesen megfogyatkoztak. Jellemző példája ennek a mezei veréb – a 2007. év madara –, melynek egyesült királyságbéli állománya az ezredfordulóra 96%-kal csökkent.
Az iparilag és gazdaságilag kevésbé fejlett, éppen ezért érintetlenebb természeti környezetű Közép -és Kelet-Európában ez a hatás jelentősen kisebb mértékű volt, de amint azt a 2010-es év madarai – a fecskék – példája mutatja (1999-2009 között átlag 46%-kal csökkent hazai állományuk), a rendszerváltást követően Magyarország sem mentesült a negatív hatások alól.
Mit tehetünk a verebek érdekében? Alapvetően a gondolkodásunkat alakítsuk át. A veréb is a természet része, mint fentebb olvashattuk, igen hasznos rész. Üldözése helyett inkább gondoskodnunk kell tehát róluk, fészkelőhelyként mesterséges odúkkal és téli időszakban az etetésükkel. Ne feledkezzünk el az itatóról sem, sőt aki „all inclusive” szolgáltatást akar nekik nyújtani, egyszerűen szerkeszthet porfürdőt is. Ez utóbbi az élősködőktől való megszabadulást szolgálja, mivel a toll és a tollazat számos parazitának jelent táplálékot vagy búvóhelyet.
Teljes tévedés az az elterjedt vélekedés, hogy a verébcsapatok “nem engedik szegény cinkéket az etetőre”. Az igazság az, hogy a cinegék – még a pirinyó kék cinegék is – rendkívül karakán állatok, nemigen ijednek meg az etető többi madarától. Az “elűzött” cinege megfigyelések hátterében nem az ijedtség, hanem a magevőkétől eltérő táplálkozási stratégia áll. Míg a pintyfélék, így a verebek is a maghalom közepébe ülve folyamatosan az etetőn szeretnek tartózkodni, a cinegék egy-két napraforgómagot felkapva a sűrű bokrosba húzódnak, hogy ott bontsák fel a magot. Ez az oka annak, hogy fürgén ide-oda ugrálva látjuk őket az etetőn, nem pedig a “félelem” a verebektől.
Ne feledjük: a veréb is madár!
Ez úton mondok köszönetet Somogyi Lászlónak, aki a nagyszerű képmellékletet rendelkezésre bocsátotta!
írta és szerkesztette: Pester Béla
forrás:
wikiorg, házi veréb, mezei veréb
mme- madaradatbazis
Mályi Természetvédelmi Egyesület
Magyar Madártani Egyesület, Orbán Zoltán
A VERÉB (IS MADÁR)
