AZBESZT, A LASSÚ GYILKOS

AZBESZT, A LASSÚ GYILKOS
– AZ AZBESZTIPAR FÉNYKORA ÉS BUKÁSA-
Az azbeszt a különleges, szálas szerkezetű ásványi szilikátok csoportjába tartozik. Az elnevezése a görög “azbesztosz” szóból ered, ami “elpusztíthatatlant” vagy “maradandót” jelent. Molekulaszerkezetében szilícium-oxid mellett vas, magnézium, kálcium, nátrium is megtalálhatók. Vulkanikus kőzetekből átalakulás során jön létre. Az azbeszt rendkívül vékony elemi szálakból áll, melyek átmerője a milliméter ezredrészénél is kisebb, az emberek pedig elég hamar rájöttek, hogy kiválóan ellenáll például a hőnek.
Ha az azbeszt történetét tanulmányozzuk, az igazi érdekességet nem a bizonyított történelmi tények felsorakoztatása jelenti, hanem annak bemutatása, hogyan változtak az elképzelések egy olyan ásványi anyagról, mely alkalmazása kezdetétől fogva ugyanaz maradt.
Amikor az azbeszt története háromezer évvel ezelőtt elkezdődött, az emberi képzelet mágikus tulajdonságokkal ruházta fel. Az ókorban a finom azbesztszálak mintha csak azért léteztek volna, hogy belőlük legendák és mesék egész sora szövődjön. Az azbeszt tűzálló képessége oly mértékben megmagyarázhatatlannak tűnt, hogy általa megnyílt az a kapu, melyen a csodák és varázslatok birodalmába lehetett bejutni.
A tűzálló tulajdonsága miatt számos esetben isteni eredetű tárgyként kezelték azt, ami azbesztből készült.
A szokatlan, különleges anyag eredetét mítoszokba illő módon próbálták magyarázni. Egyesek szerint tűzálló szalamandrák gyapja volt az azbeszt, mások szerint vulkánban élő patkányok szőre – ezeket az állatokat csak rájuk vizet spriccelve lehetett megölni, ekkor vált a vörösen izzó szőr fehérré. Ezek persze nem igazak, ám mivel az azbeszt kivétel abból a szempontból, hogy bár se nem növényi, se nem állati eredetű, hanem kőzet, mégis lehet belőle anyagot szőni, még a híres svájci biológus, természettudós és filozófus, Charles Bonnet is úgy tartotta, hogy az azbeszt lehet a hiányzó láncszem az élettelen kövek és az élőlények között.
Az első görög azbeszt Ciprus szigetéről származott, ahol kitermelése még a XX. században is folyt. A szentélyek mécseseiben kanócok alapanyagaként használták. A hagyomány szerint Kallimachos görög szobrász már az időszámításunk előtti V. évszázadban az Athene szobor számára készített mécsest ilyen “csoda-kanóccal” látta el.
Az azbeszt az antik Görögországban kapta nevét. Vestának, a házi tűzhely és az abban égő tűz istennőjének szentélyeiben az istennőt szolgáló papnők, a vesta szüzek őriztek az örök tűz szent lángját. A szent fényt olajmécses táplálta, melynek kanóca tűzálló azbesztből készült. Plutarch görög költő írt először “asbesta”-ról, az el nem múló, kiolthatatlan lángról, melyről később ezen kivételes tulajdonságokkal rendelkező ásványi anyagot elnevezték. Könnyen simuló anyag lévén hajhálót és kendőt készítettek belőlé. Tisztításkor elegendő volt az elpiszkolódott tárgyakat a tűzbe dobni, és ezek szinte újként kerültek ki a lángokból.
Plutarch sem tudta kivonni magát a csodaszer mágikus hatása alól. “De defectu oraculum” című írásában megemlíti, hogy a királyok és magas rangú személyek számára a halotti lepel azbeszt szövetből készült. Mivel a lepel nem égett el, az elhunyt hamvait szét lehetett választani a máglyában keletkezett hamutól.
A római korban a “linum vivum” a “halhatatlan szövet” nem terjedt el széles körben. Előállítása körülményes volt és drága, csupán néhány gazdag ember engedhette meg magának ezt a “luxust.”
A kora középkor nyerészkedői Krisztus keresztjének darabjaként árulták a tűzben soha el nem pusztuló azbesztet, Monte Cassino szerzetesei pedig egy azbesztszőttesről hitték azt, hogy az a rongy, amivel Jézus megmosta a tanítványok lábát.
Az időszámításunk előtt 206 és az időszámításunk után 220 között hatalmon levő kínai Han-dinasztia egyik tábornoka egy legenda szerint, ruházatának felső részét készíttette el azbesztből, hogy aztán mókából úgy csináljon a lakomákon, mintha leöntené magát borral, hogy a tűzbe vághassa a ruhaneműt, ami tisztán, bármiféle károsodás nélkül került elő nem sokkal később a lángok közül.
Hasonló legenda szól a 768 és 814 között uralkodó I. Károly frank császárról is, aki előszeretettel szórakoztatta az udvar vendégeit azzal, hogy a lakoma végeztével fogta az asztalterítőt, és az asztalról lerántva a kandallóba dobta azt. A vendégek legnagyobb ámulatára viszont a fehér terítő nem kapott lángra, hanem elkezdett vörösen izzani, majd amikor kivették a tűzből, semmi baja sem volt, sőt, minden ételmaradék nyoma eltűnt róla, és újra makulátlan tisztaságúnak tűnt. I. Nagy Károly trükkje az volt, hogy azbesztből készíttette el a terítőt.
1700 körül egy bizonyos Bruckmann professzor írásait tűzálló azbesztpapírra nyomtatta. Abban reménykedett, hogy műviét ilyen módon halhatatlanná teheti. Az elképzelés azonban nem állta ki a próbát. A papír ugyan ellenállt a tűznek, a tinta azonban megsemmisült a lángokban.
A XIX. század közepét a nagy műszaki találmányok jellemzik. A gőzgép feltalálásával megkezdődik az ipari forradalom, gyárak jönnek létre, és néhány évtized alatt egész városok állnak az ipari termelés szolgálatába. Az új ipari társadalomnak mindig újabb és újabb szigetelő anyagra van szüksége. Ismét felfedezik az azbesztet, hiszen ideális alapanyagnak ígérkezik tűzálló tömítések, szűrök, szigetelések és sok más termék számára. 1870 körül kezdik meg Kanadában az azbeszt hatalmas mértékű kitermelését, majd az ezt követő években az anyag a maga nemében egyedülálló sokféleségben kerül felhasználásra.
A legjelentősebb azbeszt lelőhelyek Kanadában, az egykori Szovjetunió területén és Dél-Afrikában találhatók. Hazánkban a Dunabogdányhoz tartozó Csódi-hegy megnyitott kőfejtőjében fordul elő ásványtani ritkaságként.
A szálasanyagot tartalmazó kőzetet a bányászat után felaprítják, majd dúsítják – leggyakrabban levegő befúvásával -, majd kiülepítik. A 10 mm hosszat meghaladó szálakat fonják, amihez a felület csúszóssága miatt durva felületű szálasanyagot (legtöbbször gyapjút) adagolnak 20% arányban. A rövid szálakat és a törmeléket kötőanyaggal (leggyakrabban cementtel vagy műgyantával) keverik össze. és lapokká, idomdarabokká préselik vagy lemezekké öntik. Az azbesztcement termékekben az azbeszttartalom 10-15%, szórt hőszigetelő anyagban 85%. A víz- és szennyvízvezetékekben is nagy mértékben használták az azbesztcement csöveket és idomokat. Az építészetben azbesztcement tetőfedő pala volt használatban. Az apró szemű azbesztet vakolóhabarcshoz is keverték. Fonat- és fonalszerkezetű anyagából tűzálló szöveteket is készítettek, kárpitanyagot gyártottak. Jelentős felhasználása volt a villamosipari szigetelők, a gépjármű- és gépiparban a fékbetétek gyártásánál, és papíripari töltőanyagként. Nagyon fontos felhasználása volt a magas hőmérsékletű berendezések (gőzturbinák, csővezetékek, kazánok) hőszigetelése. Erre a célra a legjobb minőségű (hosszúszálú) azbesztet Kanadában bányászták.
Egy osztrák vállalkozó, Ludwig Hatschek 1894-ben Vöcklabruckban építette meg mai napig is létező gyárát, melyben 1900 július 15-én kezdte meg szabadalma alapján a portland cement töltőanyag és azbeszt szál tartalmú termékek gyártását Eternit (örökké tartó) néven. Először csak tetőfedő és homlokzat borító elemeket gyártottak. A tetőfedő szálcement pala forradalmasította a tetőfedő anyagok piacát. Tűzálló, szilárd, tartós tulajdonságait elsősorban az azbeszttartalmának köszönhette.1915-ben egy olasz gyárban megkezdték az eternit csövek gyártását is. Maga az eternit anyag előállítása az egész világot meghódította, szinte nem volt a Földnek olyan országa, ahol ne gyártották volna. 1950-ben már több mint 200 gyár létezett az egész világon, ezek részben a Hatschek gyár tulajdonában voltak, részben Hatscheck-licensz alapján működtek. A cég a tetőfedő elemek és a csatornacsövek terén több piacon is monopol helyzetbe került a 20. század közepére.
Az azbeszt cement termékek gyártása Magyarországot sem kerülte el. Az osztrák Hatschek cég 1903-ban Nyergesújfalún beindította az azbesztcement anyagú pala gyártást, amit majd 30 év múlva 1931-ben már a csőgyártás is követett. A gépeket a Mazza olasz cég szállította. Az óriási piaci igény miatt Hatscheck-licensz alapján is gyártottak tetőfedő palát Magyarországon:
Piszkén 1907-ben alapították a Miskolczi és Társa Azbesztcement, Pala- és Papírgyár Betéti Társaságot. Terrenol és Terrolux néven gyártottak tetőfedő palákat.
Továbbá az Óbudán 1869-ben alakult Újlaki Tégla és Mészégető Rt. is gyártott azbesztpalát a 20. század első felében.
A szocializmus éveiben a gyár a tetőfedő anyag piac több, mint felét birtokolta. Ugyanakkor a hazai víz ellátó rendszerek bővítésének csőigénye is rendkívül magas volt. Az ivóvíz nyomócsőnek kiválóan megfelelő öntöttvas cső gyártása 1968-ban leállt, a műanyag cső még nem volt túl népszerű, így a megoldást az 1971-ben Selypen beindult második azbesztcement csőgyár jelentette. Jellemző adat: a tervezett évi kapacitás 200 mm átmérőre számolva 1300 km volt. Ez a gyár 2003-ban állt le. Jellemző a hatalmas igényekre, hogy a két gyár sem tudott minden csőigényt kielégíteni, jugoszláv, csehszlovák, osztrák import csövek is kerültek a hálózatokba.
Az azbeszt-felhasználás a XX. század elejétől az 1970-ig erőteljesen emelkedett, azonban hosszas mérlegelések után az azbesztet az egészségre káros anyagnak nyilvánították, megkezdődött az azbeszt fokozatos kivonása a termékekből.
Az azbeszt egészségkárosító hatását viszonylag későn ismerték fel és bizonyították be. A levegőben a finom szemcsék lebegve oszlanak el, a már beépített szerkezetekből és anyagokból (pl. fékbetétekből) folyamatosan leválva távoznak szemcséi. Az azbesztózis megbetegedésen túl a tüdőrák nagyon gyorsan kifejlődő formáját okozza.
A belélegzett azbesztszálak bizonyos körülmények között tüdő-, mellhártya- és hashártya-megbetegedésekhez vezetnek. 1927 óta ismert egy, az azbesztszálak által kiváltott kóros elváltozás a tüdő szövetekben, az ún. azbesztózis, mely gyakran halálhoz vezet. 1955-ben írtak először tanulmányt az azbesztexpozíció és a tüdőrák összefüggéséről. 1960 óta ismert a mesotheliom névű betegség, ami a mell- és hashártya rákosodása, amely egyenes összefüggést mutat az azbesztexpozícióval. Az azbeszt szálas struktúrája folytán veszélyes az emberi szervezet ún. savós belhártyáira. Mi­vel az az­beszt hosszá­ban könnyen ha­sad, így egé­szen vé­kony szá­lak jön­nek lét­re, me­lyek át­mé­rő­je ki­sebb a tü­dőnk­be ve­ze­tő hör­gők át­mé­rő­jé­nél, így könnyen be­jut a tü­dő mé­lyebb ré­te­ge­i­be, ahol meg­ta­pad, majd – akár több év­ti­ze­des lap­pan­gá­si idő után – be­to­ko­zó­dik, és kó­ros el­vál­to­zá­so­kat idéz­het elő.
A bányászat során az ivóvízbázisokba bekerülő bányavízből is kialakul szennyező hatása. Egészségkárosító hatása miatt a legtöbb iparilag fejlett államban, így hazánkban is az azbeszt felhasználását betiltották. Fékbetétek adalék anyagául ennek ellenére több helyen még használatban van. Az ép, sérülésmentes azbeszt tartalmú anyagok általában nem jelentenek egészségügyi kockázatot. Viszont, ha megsérülnek, vagy a normálistól bármilyen módon eltérnek, vagy az idő múlásával romlik az állaguk, állapotuk, azbeszt kerülhet a levegőbe.
Az azbesztpala tetőfedő anyag élettartama végén kopik, porlad, és ha külső felújítást választunk is, befelé változatlanul távozik. A külső fedés levételével jó minőségű új tetőfedéssel ez elhárítható. A régi azbesztpala csak védőintézkedések mellett bontható és szállítható. Erre kiképzett szakvállalattal lehet a bontási és szállítási munkát elvégeztetni.
Sok üzem ma is gyárt eternit szerű anyagból készült termékeket, de az azbesztet üvegszállal, vagy műanyaggal váltották ki. Egy érdekesség, hogy 2012-ben egy torinói bíróság 16-16 évi börtönre és jelentős pénzbeli kárpótlásra ítélte a svájci Stephan Schmidheiny és a belga Cartier báró gyártulajdonosokat. Bűnük a bíróság szerint: haszonszerzés céljából nem tartották be a megfelelő egészségügyi előírásokat két olasz eternit gyárukban, és az azbeszt 3000 ember halálát okozta, és környezetvédelmi katasztrófát okozott. A fellebbezések után az eljárás ma is folytatódik.
írta és szerkesztette: Haulik Beatrix