SumidaELEINK HANGSZEREI
II. rész
A fúvó hangszerek.
Régi fúvós hangszereinkről több írásos emlék maradt fenn. Anonymus említi a Gesta 46. fejezetében, hogy a magyarságnak voltak “kobozai és sípjai”. Hogy a magyarok mennyire kedvelték a sípokat, arról egy 1138-ból származó oklevél tanúskodik, melyben már a Sípos helynév szerepel. 1222-ből már (Ladislaus) Sypus személynévvel is találkozunk és az 1200-as években tudomásunk van a pozsonyi jukulátorok (énekmondók és hangszeres zenészek) csallóközi birtokáról. E birtokot 1358-ban “Pozsony vár síposainak telke gyanánt” említik.
Fuvolaszerű hangszerek: a furulya, a fuvola, a cserépsíp és az okarina
A furulya és a fuvola. Ilyen vagy olyan furulyája (furollya, furugla) minden népnek van; a moldvai csángók e hangszert szültűnek (sütünek vagy süvöltőnek) nevezik, az irodalomban helytelenül pásztorsípnak írják le. E hangszerek átlagos hossza a magyaroknál 40 cm körüli, többnyire bodzacsőből készítették és a cső végébe 3-4 cm hosszúságú dugót készítettek. Ebbe vésték bele a szélhasító nyílást, amelyet felvágásnak, kivágásnak, holdnak, hódnak, hódliknak, szemnek, szemlyuknak, ablaknak vagy aknának neveztek.
A hosszú furugla vagy hatlyukú furulya sípszerű hangszer, magyarországi használata a XII. század óta ismert. Szólóhangszer, amelyet a pásztorok és a parasztok maguk készítettek. Ennek rövid változata a hat lyukú furulya, hosszú változata pedig a hosszú furugla (“magyar furulya”), mely öt lyukú és háromszor olyan hosszú, mint az egyszerű furulya és a félhold alakú szélhasító nyílása a hanglyukakkal átellenes oldalon található
A perem- vagy szélfurulya még e század elején is igen gyakori volt a székelyeknél. Hat lyukú, befúvása a tilinkóéhoz hasonlóan a peremről történik.
A tilinkó (tilinka, csilinka) játszólyuk nélküli furulya, melynek vége nyitott, befúvásánál rézsútos éle van, ezt illeszti ajkához a játékos. Hosszú, nem ritkán 80 cm körüli egyenes furatú kb. másfél centiméter átmérőjű cső, melynek befúvónyílását elvékonyítják. Ma már csak a csángó-magyarok használják csilinka néven, régebben a székelyeknél is elterjedt; hegedűvel és gardonnal zenekarokban használták. Keleti hangszer, a Kárpát-medencétől nyugatra nem ismert. Gyermekjáték változatát fűzfatilinkónak nevezik.
Lopótök és napraforgószár furulyák a magyar népi hangszerek között fordulnak elő. E perembevágásos furulyákat lopótökdudának vagy napraforgódudának is nevezik. E hangszerek a világ szinte minden táján előfordulnak; nálunk a keleti változatokkal találkozunk.
Harántfurulya vagy fuvola (oldalfúvós, félenfúvós, flóta, flajta vagy pikula) ázsiai eredetű. Első ismert példánya Kínából a Sang uralkodók idejéből (Kr.e. XVIII-XII. század) származik; ezen a fúvónyíláson kívül az ujjak részére négy nyílás van és összesen öt különböző hang szólaltatható meg rajta. Európában sok változata alakult ki, a magyarországi 50 cm-nyi flótán vagy pikulán hat lyuk van. A legrégebbi magyarországi ábrázolás a XIII. századból származó “Kassai vízöntő” figurája balkezes tartású.
Kettősfurulyát elsősorban a csángók használnak. Egy testben két azonos hosszúságú furat van, de csak az egyiknek vannak hangnyílásai. Játékmódja megegyezik a hatlyukú furulyáéval, a másik csövön az alaphang szól kíséret gyanánt. Ehhez hasonló példányok Zalában is előfordultak.
A pánsíp egynyílásos furulyák kötege, amely ősidőktől létezett Kínában, ahol e hangszert más hangszerek hangolására használták. Feltételezhető, hogy európai gyökere is van.
A cserépsíp vagy okarina a fuvolafélék családjába tartozik. Cserépből készült tojásdad alakú hangszer, amelyet körtemuzsikának, cserépsípnak vagy kakasnak is neveznek. A hangszer egyszerű dallamok megszólaltatására alkalmas. Kínából Shang-kori ásatásokból került elő, de Kínából a Kr.előtti leírásokból is ismerjük. Magyarországon IX-X. századi körtealakú belső-ázsiai jellegű cserépsíp került elő a Tata melletti Cseke-tó környékéről, amelyen “keleti jellegű” ember arcát képezték ki. A magyar körtemuzsikán általában 2-4, néha 6 hangnyílás található csakúgy, mint a magyar furulyán. Gyakran alakítják ki az okarina testét madár-alakúvá; vizet töltve bele csicsergő hangot ad. A cserépsípok vagy hasas furulyák csoportjába tartozik a barackmagsíp, a hasas okarina és a pásztordoromb.
A rezgő levegővel működő szabad aerofon hangszerek közé sorolható a bugattyú (zugattyú, bungató vagy büngi) és a szájba illeszthető levélsíp.
Nyelvsípos hangszerek. A fúvó hangszerek nemcsak fuvolaszerűek lehetnek, hanem un. nádsípos, nyelvsípos hangszerek is léteznek. Ezek lehetnek kettős- vagy egyszerű nyelvsípos hangszerek; egy tőről fakadnak és megszólaltatási elvük ugyanaz. A belefujt levegő rezgésbe hozza a nyelvet, mely rezgések a hangszer testében levő légoszlopot hozza rezgésbe és a hangszer megszólal. A rezgőnyelvek általában különleges nádfélékből készülnek; a népi hangszerek nyelveinek elkészítésénél másféle anyagok – pl. madártoll – is előfordulnak. Az egyszerű nyelvű sípok a klarinétfélék családját alkotják, míg a kettősnyelvű sípokhoz az oboaszerű hangszerek tartoznak. Ilyen elven működik a tökszár furulya és a víziduda. A keresztény egyház kezdetben elutasította a nyélsípokat, mint “pogány jelképeket”, később, mint szelíd “pásztorsíp” kezdett elterjedni, majd meghódította Európát – gondoljunk csak a skót dudára.
Tárogató, síp
– Egyszerű (egynyelvű) sípok keleti eredete csak részben igazolható, mert az ilyen típusú hangszerek különféle változatai a világon szinte mindenütt előfordulnak. Az egyszerű nyelvű sípok lehetnek egy, kettő és ritkán három sípszárral rendelkező hangszerek. A duplanyelvűek az oboák és a szimlák, az egyszerű felcsapó nyelvűek pedig a klarinétok.
A nádsíp korábban főleg a pásztorok körében volt népszerű. Az üreges nádszálra a furulyához hasonlóan 6 lyukat fúrtak, hangterjedelme egy oktávnyi. A hangszer megszólaltatásához szükséges nyelvet a befúvás helyéhez közel, a hangszer testéből hasítják ki. A hangszer testének hossza egy kisebb hatlyukú népi furulyáénak felel meg.
A regőssíp a régi magyar hitvilágban gyökerező regölés népszokásának hangszerei közt e század elején még szerepelt. A hangszer teste kivájt lopótökből készült (a lopótök ősi ázsiai növény!) és egyik változatán 3, a másikon 6 hangnyílás található. Hosszú szárának a végébe kerül a fúvóka, azaz a rezgőnyelv, mely a lúd vastag gerincű evezőtollából készült. Feltehetően az ősmagyarok számára a dúr hexachord vagy egyes pentachord hangsorra épülő szűk hangterjedelmű dallamok különleges jelentéstartalommal bírtak; ez a régi magyar hit- és hiedelemvilág sajátos zenei nyelve lehetett. Belső-Ázsiában ma is a néhány magas hangból álló általában magas dallamtöredék azt a célt szolgálja, hogy távol tartsa és elriassza az ólálkodó gonosz és ártó szellemeket.
Tömlővel (szélzsákkal) rendelkező sípok: a dudák.
A duda (gajd) Ázsia szívéből importált ősrégi fúvós hangszer. Neve a török düdük- duduk- dudakból (=ajak) származik. A különféle dudák és sípok használata ősidőktől fogva összefügg a pásztor-foglalkozással; a dudások afféle félhivatásos zenészeknek számítottak. A duda volt eredetileg a magyarság “hadimuzsikája”, amelyet a töröksíp szorított ki. Magyarországon a dudát egyaránt használták a főurak és a parasztok; ott szólt a keresztelőkön, a lakodalmakban, a fonóban és a mulatságokon. A dudák világában a legősibb típust a két párhuzamos állású, egyenlő hosszú síppal ellátott duda képviseli. A magyar dudák különálló basszus-sípjával eltérnek az európai dudaféléktől és a keleti dudák világát tükrözik. A duda tömlője általában kecske-, birka- vagy kutyabőrből készül, ahhoz egy fúvókacső – “emlő” – csatlakozik. A sípnyelvek általában nádból vagy bodzafából készülnek. A duda első magyarországi ábrázolása Mátyás király idejéből származik, de az írott források a XIII. században adnak hírt e hangszer létezéséről. A dudát őseink gyakran használták, még a templomokban is szólt a duda. Feltehetően a régi hitvilággal kapcsolatos dudahasználat lényegült át a keresztény vallással kapcsolatos hangszer használatba.
A kürt típusú hangszerek
A világ szinte minden részén egymástól függetlenül alakultak ki; az emberiség legősibb hangszerei közé tartoznak. A kürt lényegében egy fokozatosan táguló keresztmetszetű cső, melyet fúvókával vagy anélkül szólaltatnak meg. Ázsiában szinte változatlan formában ma is használnak ősi kürtöket, melyek fejlődését a vallási szertartások állították meg. Ilyen ősi kürt pl. a tibeti és mongol kagylókürt. A legrégibb kürtök állati szarvakból, csontokból készültek; ilyen ábrázolást egy Kr. előtti 1250-ből származó mezopotámiai domborművön és egyiptomi ábrázolásokon találtak. A kürtöket készíthették más anyagból is pl. nemesfémből, rézből stb. A nagyállattartó belső-ázsiai lovasnépeknél különösen nagy jelentősége volt a főleg állati szarvból készült jelzőkürtöknek. A magyar szürkemarha honfoglaló magyarokkal való bekerülésének éppen egyik bizonyítéka a Belső-Ázsiában nagyszámban ábrázolt ilyen nagyszarvú szarvasmarha és az onnan előkerült szarv-kürtök. A török eredetű “kürt” szónak a magyaroknál különös jelentőséget ad az a tény, hogy ez magyar törzsnévben (Kürt-Gyarmat) is szerepel és az, hogy a szarvasmarha- és fémből készült kürt őseinknél rangjelző szereppel is bírt. A Képes Krónika aranyveretes rangjelző ivókürttel ábrázolja Árpád fejedelmet. A csernyigovi ezüstveretes kürtök Hunor és Magyar vadászatát ábrázolják. Emellett kürtöket használták ivásra (ivókürtök) és dísznek is. Sajátos helyet foglal el történetünkben a feltehetően X. századi Lehel Kürtje, amelynek e nevét Molnár Ferenc jászkapitány adta 1788-ban. E kürt magyar vonatkozását bizonyítja a faragványain levő csodaszarvas-monda és a belső-ázsiai griff-ábrázolás. Bár a Képes Krónika feltehetően szerzetes festője nem ismervén a szarv-kürtöt Lehel kezében havasi kürtöt festett meg.
A hadikürtök utódait a későbbi magyar zenekultúrában találjuk meg. E hangszereket elsősorban a pásztorok, és azok között is leginkább a kanászok használták, ezért e kürtöket Bartók Béla kanászkürtnek nevezte el; a régi magyar névhasználatban kanászduda, kondásduda vagy kondáskürt, esetleg tülök néven szerepelt. A magyar szürkemarha 60-80 cm hosszú, jól fejlett szarvának hegyes végéből 8 cm-nyit levágnak és a lecsiszolt szarv felső nyílását tölcséres formájúra faragják. Ha nem elég a szarv, alsó végét bádog- vagy rézlemezből készült széles gyűrűvel meghosszabbítják. Nem ritkán a kürt külön bodza-, juhar- szilfából vagy szarúból készült fúvókáját szipkának vagy csapnak nevezik. A kanászkürtök szép faragványai a hagyományos magyar pásztorművészet remekei.
Kürtöt fából is készítenek; ilyen a, 1,5-2 méter hosszú havasi kürt, amelyet Magyarországon az Alföldön is használtak. A fakürt búgó hangja messze elhallatszott. A székelyek katonai jelzőrendszerként is használták. Ezeken a havasi kürtökön az alaphangon kívül annak csak oktávját és kvintjét lehetett megszólaltatni. A fakürt székely neve pásztorkürt, nyírfakürt, hárskürt, szádok- vagy zádogkürt, alföldi rövidebb változata a fűzfaduda, a víziduda, a halászkürt és a halászduda.
szerk.: Cseke Ibolya
