SumidaA dorozsmai kubikosuk
Kubikos, kubikus, kubis megnevezést a német
Kubikmeter (köbméter) szó első tagjából eredeztették
A Tisza az úr e tájon
A Tisza és mellékfolyói minden tavaszi olvadáskor óriási területeket árasztottak el, tönkre téve a vetéseket, romba döntve falvakat, városokat. Égető szükségszerűséggé vált folyóink – kivált a Tisza – szabályozása, amellyel évszázadokon keresztül senki nem foglalkozott, míg gróf Széchenyi István 1846 előtt nem kezdeményezte azt az országgyűlésen. Az addigi 1419 km hosszú folyó megzabolázása még azon év augusztusában megkezdődött. Az óriási, eladdig nem látott beruházás szabályozási munkáinak megtervezésével Vásárhelyi Pál mérnököt bízták meg.
Vásárhelyi tervei, pontosabban a század első felében, főként Huszár Mátyás vízszabályozási terveinek felhasználásával kezdték meg a feladatok elvégzését. A munka során, közel fél évszázados, többszöri nekirugaszkodás eredményeként a folyó új hossza 962 km lett, létrehoztak 136 km új, épített mederszakaszt, eközben 589 km holtágat vágtak le az élő Tisza testéről. A magyar országgyűlés 1884-ben elfogadta a Tiszáról szóló törvényt, amely összefoglalta a folyó szabályozásával összefüggő teendőket az 1879-1884 közötti periódusban.
Meg kell említeni Gregersen Guilbrand (1824-1910) – Magyarországon letelepedett – norvég építőmester nevét. Amikor 1879 márciusában Szegedet elöntötte az árvíz, az újjáépítési munkálatokban Gregersen cége jelentős részt vállalt. Neve ekkor vált országosan ismertté; Szegeden végzett munkája elismeréséül kapta meg a nemesi címet, s válhatott belőle a Ferenc József-rend kitüntetettje. A mérhetetlenül sok föld megmozgatásához, a védművek kialakításához, megerősítéséhez tudásban, mennyiségben olyan munkáskezek kellettek, melyekhez csak az egyiptomi piramisok építői voltak foghatók. Gregersen fogta össze és irányította Szeged feltöltéséhez, az árvízvédelmi töltések megerősítéséhez szükséges hatalmas földmunka mozzanatait.
Itt születtek meg a magyar kubikosok névtelen ezrei, vagy ahogyan Jókai Mór nevezte őket, „az Isten munkásai”.
Munkára várva
Egy-egy idénymunka között hónapok telhettek el, s a kampányszerűen, gyorsan jelentkező feladatokra nagy tömegekben verbuválódtak az emberek. A birtokosok könnyűszerrel válogatták ki közülük a legerősebbnek, munkabíróbbnak látszókat. A gyorsan, pár heti elvégzett munkából keresett kevéske pénz hamar elfogyott, s a családra ismét ínséges hónapok vártak. Változtatni kellett. A helyi föld nadrágszíj-parcellái nem hozták meg a mindennapi kenyérre valót. El kellett gondolkodni a korábban más országrészekből ide települt, paraszti munkát végzőknek, merre találjanak kiutat a nincstelenségből. Mivel csak egy valamihez értettek igazán: a föld műveléséhez.
A keresletet Természet Anyánk szülte. A rettenetes tragédia, az árvíz, ami csak szenvedést hozott addig, vagy a növekvő iparosodás, vasút terjeszkedés soha nem gondolt lehetőséget adott: a kenyérkereset lehetőségét. A hír, a munkáskezek toborzásának híre gyorsan eljutott a dorozsmai tanyákba. S a családok döntöttek. Szegény emberek százai látták meg, hogy az istállóban dolog nélkül heverő kapa, ásó, csákány nem csak a szőlő rigolírozására, a talicska nemcsak a trágya kihordására, a krumpli beszállítására szolgál.
A szegedi Nagyárvíz
A nagy szegedi árvíz Dorozsmát is elpusztította. A helyreállítást először itt kellett elkezdeni. A Tisza-szabályozásában már nagy szakértelemmel bíró dorozsmai kubikosok soha nem gondolták, hogy korábban szerzett tudásukra saját földjeiken, saját otthonuk mentésénél, újjáépítésénél lesz egyszer szükség. Csongrádról dereglyéken szállították az élelmet és a munkálatokat segítő kubikosokat Dorozsma elöntött területeinek éhező és fedél nélkül maradt lakossága megsegítésére.
Az árvíz levonulása után, 1883 decemberéig Tisza Lajost nevezték ki a város újjáépítése királyi biztosának. A munka 1880 tavaszán indult meg, 1886-ig tartott az árvízvédelmi töltések és a partfalrendszer kiépítése. Szeged új arculatát Lechner Lajos mérnök tervezte meg, nyugati mintára körutas-sugárutas szerkezetű Szegedet álmodva meg.
Első lépés volt a terület rendezése. A romok eltakarítása után az új várost magasabban, a folyó vízszintjénél följebb kellett építeni. A régi, falusias házak helyére nagy bérpaloták kezdtek épülni, amelyeknek óriási alapokat kellett ásni. Az alacsonyan fekvő, lapályos területeket Szeged 20-30 kilométeres környékéről, szekerekkel hordott földdel töltötték fel. A Szegedet körbeívelő Tisza partot meg kellett erősíteni. Körtöltést építettek ki, amely egy következő árvíz esetén nem engedi a vizet a városra zúdulni. Süvegh Mihály (1859-1931) szegedi főkertész irányításával 1884-től építették ki az újjáépülő város közparkjait is. A munkálatokban a segítségül hívott szentesi, csongrádi kubikosokkal vállvetve dolgoztak a dorozsmaiak is.
Kubikosuk szerszámai
A kubikolás lényegében emberi erővel végzett munka: a paraszti eredetű szerszámokat (ásó, csákány és lapát), valamint kézbeli szállítóeszközöket (talicska) a lehető legtökéletesebbre fejlesztették. Itt Dorozsmán a szegedi talicska volt használatos, bár több földet lehetett vele szállítani, de mivel ez jóval súlyosabb volt, később, a XX. századforduló első negyedében áttértek a könnyebb, szentesi talicskatípus használatára. Majd megtörtént annak szabványosítása is.
A talicska
„Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a gazdája. Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok, asztalosok, teknőcsinálók nem értenek, (…) – Nincsen mög hozzá a számítása – vélik az emberek. – Nem olyan könnyű ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az arasztos szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt könnyebb találni, mint egy jó kezes talicskát, (…) mert az egyedül csak a talicskakészítőnek tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a másféle fafaragásokba, mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki a tulajdon ipara mellett. Nem kell egymástól elszedni a kenyeret, hanem jusson belőle mindenkinek. Bolti targoncát ugyan csinálhat más is, a gazdasági udvarba való szemetes talicskát szintén, de már a kubikostalicska készítését csak erre kiválóan alkalmas emberek értik, és az egész életüket ebben a foglalkozásban töltik el. Csakis így gyarapodhatván egyre jobban a mesterség belső ismeretében.” – írja Tömörkény István.
A kubikos talicska lexikonokban rögzített leírása szerint: kézi erővel végzett földmunkáknál használt egykerekű szállítóeszköz. Önsúlya kb. 30 kg, rakodótere 1/14-1/16 m3, ez földdel lazán megrakva kb.100-110 kg-os súlyt tesz ki. Kerekének célszerű elhelyezésével súlyelosztása igen kedvező: az összsúly 70%-a jut a kerékre (kb. 100-kg) így csak harmadát kell emelni, 30-35 kg-ot.
A talicskán cipelte a kubikos minden „menázsiját” és munkaeszközét, vagyis a cókmókot : ásót, lapátot, csákányt, suba-szűrt, pokrócot, ponyvát, ing, gatya, ruházatát, élelmét szalonnát, tarhonyát, zsírt, hagymát, kenyeret. Kis faládikában volt még fésű, tükör, olló, beretva, tű, cérna, drót, kanál, korsó, bogrács.
A szegedi talicska
A szegedi talicska egy korábban, voltaképpen „ládás talicska” néven nevezett alkotmányból lett átalakítva, úgy, hogy a két kéz fogantyús ládára egyik oldalán kereket, másik oldalára, a fogantyút meghosszabbítandó, emelő-toló nyeleket- szarvakat szereltek. E talicskatípust tovább tervezve, elébb a bognárok, később már a hivatásos talicskakészítők a kerék méretét a kubikosok tapasztalatait, ajánlásait figyelembe véve olyan mértékűre növelték, hogy tolás közben a súly legnagyobb része a kerékre, alig valamennyi része a szarvakra nehezedjen, hogy így az könnyebbé, fordulékonnyá váljon. Nem volt mellékes a faanyag kiválasztása. A szerkezetnek (ládának) könnyű, de erős fából kellett készülnie, míg a kerék erősnek, keménynek, szálas anyagúnak kellett, hogy legyen, amely a nagy teherbírást biztosította. A szarvakat is erős, szálas fából készítették, mely mégsem volt azonos a kerék anyagával. „Az oldalak rézsút kialakítását úgy kell figyelembe venni, hogy a belérakott homok, föld a tolás alatti rázkódás közben ki ne pereghessen. A kerék teherhez való távolsága is fontos, de leginkább még a talicska szarváé (nyeleké) mert a terhet nem lefelé kell húzni, hanem felfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy mikor a kubikos izmainak ereje felmondja a szolgálatot, akkor a testi súlyát is segítségül hozza, hogy amikor tolás közben csaknem ráfekszik a talicskára, annak kereke akkor is csak haladjon felfelé a járódeszkán.” – olvasható Tömörkény István részletes leírásában.
A „csikó”
A kubikosok sík talajon könnyebb és több munkát végezhettek, de erős emelkedőn a földdel megrakott talicska kitolásához már segítség kellett. Ilyen esetben a kubikos 10–14 éves fiát, vagy a rokon gyerekeket („csikó”) fogta a talicska elébe. Ezeket a gyerekeket sokszor nagy távolságban levő munkahelyekre is magukkal vitték. Ezért külön fizetést nem kaptak, de teljesítményük, apjuk keresetében jelentkezett. Ez volt az egyik módja, hogy a gyermekek beletanultak a kubikosmunkába. A sík földön, mintegy 20 m távolságra egy munkás napi 10 köbméter, ha magas helyre kellett hordani, napi 6-7 köbméter földet emelt ki. Nagyon kemény földből, ahol csákányozni kellett, és 80 m-re kellett elhordani, csak napi 3,5 köbmétert tudtak kitermelni, elhordani. Ez természetesen nagyobb egységárat is jelentett. A bandagazda a többiekkel együtt dolgozott, hordta a földet, de ugyanakkor ellenőrizte a mérnökök számolását, hogy be ne csapják őket. Az esetek többségében ezért a munkáért nem kapott és nem is fogadott el többet. A maga és a társai igazáért mindig kiállt, és mindig azok érdekeit képviselte a munkaadóval szemben. Mindez azt mutatja, hogy a jól szervezett és egymással szolidáris munkacsoportjaik már közelebb álltak az ipari, mint a mezőgazdasági munkásokhoz.
Az ásó
Az ásó széles lapú, erős, vastagabb – legalább 3-4 mm – vaslemezből kovácsolt szerszám volt. Nyelét általában erős, szálas fából vonókéssel alakította ki a bognár. Leginkább fehér akácból készítették, ritkán sárga akácból, vagy tölgyből készült, mert az bár nagyon szívós, de nehéz volt. Ez a csákány nyelére is igaz. A bükkfa nem alkalmas, mert könnyen kettőbe törött. A mezőgazdaságban alkalmazott ásótól az különböztette meg, hogy taposót kovácsoltattak rá. Ezt „rúgós ásónak” nevezték. Egy ásónyélre húzható vaskarika oldalához 10-12 cm-es derékszögű vasrudat kovácsoltak, mely az ásófej taposó élére volt szegecselve. Ezzel a magasítással biztosította az ásófej mélyebbre való lenyomását, az egy leszúrással több föld kiemelését.
A csákány
Rendesen 90-100 cm hosszú, akác-, vagy tölgyfanyéllel volt ellátva, hogy a feszítést bírja. A csákányfej általában 40-50 cm-es volt, egyik vége hegyes, hogy a köves talaj is jól fellazítható legyen, másik keskeny baltaszerűre lapítottan élesre kovácsolva, hogy a tuskókat, gyökereket el lehessen vele csapkodni.
A kapa, lapát
Volt rövid, vagy kicsi kapa, mellyel a talicskába ragadt saras földet lehetett kikaparni (bár ehhez kaparófát használtak inkább), de általában hosszú nyelű, szögletes fejű kapát használtak, elsősorban földhúzásra, a kordékról, vagy a leborított föld elplanírozásához. A lapátot elsősorban formázásra és a földnek a szekérre, vagy kordéra való felrakodására alkalmazták. Sokszor kellett lapályos, semlyékes területeket is feltölteni, a máshol kimunkált földet szétteríteni egyes birtokokon, hogy az eladdig vizes, tocsogós, semlyékes, mélyebben fekvő földterületeket be lehessen vonni a termelésbe. (Móricz Zs: Úri muri)
A kordé
A leírások szerint fából készült, 1 m széles, 1,5 m hosszú, fél m magas oldalú kétkerekes szállító eszköz volt, amivel a kiásott földet elhordták. Ez a méret azonban vidékenként változhatott. A talajviszonyok szerint használtak széles talpú, vagy keskeny ráfos, küllős kereket attól függően, hogy homokos, vagy kötött, illetve köves talajon dolgoztak. A talicska megjelenéséig általánosan alkalmazták, azt követően vegyesen vagy csak nagyritkán. A kordét jó esetben egy ló vontatta, de volt olyan is, hogy a földes gazda béresei, vagy a kubikos családtagok húzták-vonták.
Egyéb eszközök
A kubikosok az adott munkaterület sajátosságához helyben is készítettek eszközöket.
A árok partjait körülbelül 30 centi széles fenyőpallókkal (járó) hidalták át. Ezen egyensúlyozva tolta fel a kubikos a megrakott talicskát. Legtöbbször ebben fia (csikó) segítette, a talicska első támlájába rögzített karikába akasztott kötél, vagy gurtni segítségével. A gyerek a pallónál várta apját, ott gyorsan beakasztotta a vállán átvetett gurtnit, négykézlábra görnyedve, a palló szélén kezeivel kapaszkodva vonszolta a talicskát felfelé. Felérve oldalt ugrott, hogy apja a talicska földet kiboríthassa.
Töltés magasításkor, halastó ásáskor (ezt a módszert alkalmazták például Pesten, a Kis földalatti építésénél is)
Többször kellett támfal-ácsolatokat is készíteni, hogy a beomlásokat megállítsák, az omladékony földeket biztosítsák, vagy ideiglenes gátfalakat ácsolni a vízbeömlések megakadályozására. Ezek általában előre megszerkesztett – ma panelnek (szádfalnak, szádpallónak) nevezett – modulokat jelentettek. Az egyéb segédeszközök is használatosak voltak: a karóverő sulyok, ami kicsi hordó alakú – mindkét végén vasabronccsal erősített, egymáshoz 2 hevederrel rögzített – keményfából készült, 80-100 cm-es nyéllel ellátott verőszerszám, amelynek súlya 5-7 kg. Ott volt még a hengeres testű fa döngölő, ami keményfából készült, henger alakú test –felső széle vaspánttal erősített- keményfa nyéllel szerelve. . Ez négyzethasáb, végén ék alakban megfaragott keményfából készült, nyéllel ellátott tömörítő eszköz. Általában keskeny sávú földfelület – műtárgyak fala – melletti laza föld kézi tömörítésénél alkalmazták. A legnagyobb elővigyázatossággal előkészített munkáknál is előfordultak omlások, vízbetörések, beszakadások, melyek sok kubikos halálát okozták. Az Ő emléküket őrzi Szegeden Vásárhelyi Pál szobrának egyik mellék alakja.
Szerk.: Cseke ibolya CsIbi
