SumidaVan mááásik….a nevettetés komoly dolog
A cirkusz az egy varázslat. Szóval ez a Philip Astley (1742-1814) mester nagyon kitalálta. Lovassági törzsőrmester volt, már a seregben rendkívül tehetséges lóidomárnak bizonyult, 1768-ban Londonban telepedett le, és nyitott lovasiskolát. Itt délelőtt oktatást tartott, délután pedig bemutatta lovastudását. Astley épülete egy kör alakú arénát vagy cirkuszt foglalt magában, amely később porond néven vált ismertté.
Maga a cirkuszporond azonban nem Astley találmánya. Ezt már korábban kifejlesztették más lovas akrobaták. A kör alakú bemutatóterület azonkívül, hogy a lehető legközelebb engedte a közönséget a lovasokhoz, a körbelovaglás közben fellépő centrifugális erő révén segítette a lovasokat, hogy megtartsák az egyensúlyukat a vágtató ló hátán állva.
Astley eredeti porondjának átmérője 62 láb (18,9 méter) volt, de ezt a méretet később 42 lábnyira (12,8 méter) csökkentették. Ez az átmérő vált valamennyi cirkuszporond nemzetközi szabványává.
Astley azzal tette önálló műfajjá a cirkuszt, hogy a lovasbemutatók közé más műsorszámokat iktatott, hogy új elemeket vigyen az előadásaiba. Akrobatákat, kötéltáncosokat és bűvészeket bérelt, akik lovasbemutatói között szórakoztatták a közönséget. Ezzel megszületett a modern cirkusz – a lovasbemutatók és az erő és ügyesség kavalkádja.
Bár a cirkusz külsőségeiben, harsányságaiban igencsak a giccshatáron egyensúlyoz, mégis van benne valami olyan mixtúra, ami a gyerekeken kívül a felnőttek sokaságát magával ragadja a mai napig: a fények, színek, a porond fűrészpor szaga, a lovak kipárolgása, az akrobaták földi ember számára elképzelhetetlen bátorsága és ügyessége….
És még valami, a bohóc. Bohócnak lenni nem akármi, nem adatik meg a különleges képesség bárkinek. Úgy nevettetni, hogy esetleg közben a saját gyarlóságain nevet a néző, persze másra mutogatva , „nahát a szomszéd is ilyen idétlen”, vagy élethelyzeteket mutat be, bár inkább egyszerre mindkettőt.
Kezdődjék hát a mese!
Egyszer volt 5 generációval ezelőtt egy ember, akit megfertőzött a cirkusz világa. Családja azóta sem tud szabadulni ettől a varázstól, 1894 Tavaszán egy cseh cirkuszdinasztia a Winiczky család Magyarországra utazott vándorcirkuszával.
A családban volt egy gyönyörű szép leány Johanna (Csapó Julianna), aki műlovarnőként kápráztatta el a nagyérdemű közönséget. Az egyik előadás alkalmával egy nemesi családból származó ifjú látogatott el a cirkuszba, Báró Eötvös Ferencz.
Az ifjú nemes és a cirkuszos leány egymásba szerettek. Ferencz szülei nem fogadták el eme rangon aluli frigy lehetőségét, de nem volt mit tenni a szerelem erősebb volt mint a szülői akarat. A fiatalok titokban összeházasodtak és Ferencz a Winiczky cirkusszal tartott. Eleinte ügyintézőként hasznosította magát, később pedig saját számot tanult és mint drótkötél egyensúlyozó lépett fel a cirkuszban.
Házasságukból egy gyermek született 1894-ben Eötvös Nándor Aladár. Nándor 1920-ban megalapította saját cirkuszát az Eötvös Cirkuszt, mely egészen 1964-ig aktívan működött. 12 gyermeke született 5 fiú és 7 lány.
A legidősebb és a leghíresebb közülük Eötvös Gábor a világhírű zenebohóc Jászai-díjas Érdemes művész a Magyar Köztársaság csillagrend kitüntetettje volt, aki az immár szállóigévé vált Van mááásik c. produkciójával szórakoztatta több generáció gyerekeit.
Eötvös Gábor Balatonmagyaródon született 1921. június 28-án. Öt testvére és hét féltestvére szintén a porondot választotta. A cirkuszkocsiban született, akárcsak két fia és a lánya. Saját cirkusza volt, sőt már apjának, nagyapjának is. Már tízéves kiskölyökként is bohóc akart lenni, de hiába kérlelte cirkuszigazgató apját, az rendre azt felelte: ez még várhat, a nevettetés komoly dolog.
Felesége – Piccard Mariska – szintén artistadinasztia, a Piccard család tagja. Nyolc testvérével egyetemben ő ugyancsak lakókocsiban látta meg a napvilágot. Tizenkilenc évesek voltak, mikor összekerültek, s a szülők először ellenezték a házasságot. A végén aztán csak összeházasodtak. Eötvös Gábor hatvankét évi házasság után 2002. január 12-én hagyta özvegyen feleségét.
Hét-nyolc éves korától tanult muzsikálni: hegedűn, harmonikán, az összes fúvós hangszeren, mert a papája mindegyiken kitűnően játszott. A trombita volt a kedvence.
Hogy jött létre a “van máááásik” produkció? Özvegye így emlékszik: “Jugoszlávia magyarlakta területén léptünk föl, amikor az egyik hangszer valahogyan beleakadt Gabi kabátjának belső zsebébe. Teltek a másodpercek, és a hangszer csak nem jött elő. Nagyon kínos volt. Amikor a másik zsebéből elővette a következőt, azt találta mondani, hogy „nyugi gyerekek, van mááásik!” Erre elkezdtek nevetni. Másnap megpróbálta, mi van, ha minden hangszer elővétele előtt bejelenti, hogy van másik. Bejött. A „nyugi gyerekek”-et elhagyta, és megmaradt „van mááásik”. Nagy sikere lett. Ötven-hatvan év alatt húsz-huszonöt nyelven is meg kellett tanulnia, ugyanazzal a hanglejtéssel, ahogy a poén magyarul is kijön.
Nem nagyképűségből mondjuk, de mi annyi elismerést szereztünk ennek az országnak, és annyi pénzt, valutát kerestünk ennek az országnak, hogy azt el sem lehet képzelni. Amennyit csak nagyon kevesen. Mi a valutát leadtuk, mikor hazajöttünk, és annak csak a töredékét kaptuk meg forintban. Akkor ilyen törvény volt, mégse maradtunk kint sehol. Nekünk is volt saját cirkuszunk, de 50-ben minket is államosítottak. A cirkuszt, az állatokat, a rekvizitumokat, mindent elvettek, pedig mindenért mi dolgoztunk meg, még azt a lánctalpas traktort is elvitték, amivel a kocsikat vontattuk. Ezután az Országos Cirkuszvállalat leszerződtetett, akkor leadtuk a munkakönyvünket, és mikor nyugdíjba mentünk, csak akkor váltottuk ki.
Közben tizenöt évig én voltam a Fővárosi Nagycirkusz igazgatónője is. Ezekben az években Gabi nélkülem járta a világot, a gyerekek, később az unokák voltak a partnerei. Az öt földrészből négyet keresztül-kasul bejártunk. Afrikába is hívtak, de oda soha nem volt kedvünk elmenni. Amerikában, Ausztráliában, Kubában, Brazíliában, Japánban két-három alkalommal is turnéztunk, mert mindig visszahívtak bennünket.”
1964-ben Svájcban egy előadásukat megnézte Charles Chaplin, s ezt mondta Eötvös Gábornak: “Tetszel nekem, mert önmagadat adod, és a lényegről beszélsz, gratulálok neked. Nem használsz parókákat, meg nagy cipőket sem, meg nem is vagy agyonfestve. Én is azon igyekeztem egész életemben, hogy minden figurában önmagamat adjam. Mintha magamat látnám, csak így tovább, fiú.”
Feleségével 2000 márciusában tartották búcsúfellépésüket a Fővárosi Nagycirkuszban, a védjegyévé lett számot egyik fiának, a már szintén ősz ifjabb Eötvös Gábornak adta át.
Felesége így emlékezett vissza férjére: “A manézsban nem ismerte a tréfát. Otthon, vagy társaságban nem viccelődött, nem volt szórakoztató, nem volt a középpontban. A családját imádta. Ha valamire véletlenül azt mondtam, hogy szép, titokban elment és megvette. Minden házimunkában segített. Ha ízlett az ebéd, kézcsókkal köszönte meg.
Sohasem felejtem el, amikor a nyolcvanadik születésnapján – valamint abból az alkalomból, hogy hetven esztendőt töltött a cirkuszban – előadás után egy kerámia bohócszoborral köszöntötték –, amit elejtettek. Majd amikor megvolt a kellő hatás, diadalmasan átadták neki az igazit, azzal a felkiáltással, hogy van mááásik!
Máig nem tudtam földolgozni, hogy már nincs mellettem. Mindig úgy kedveskedett nekem, hogy megsimogatott az állam alatt, és azt mondta, nem öregszel, még tokát sem eresztettél. Amikor a szíve miatt kórházba került, vittem neki az ebédet. Megkérdeztem: mi van, már nem is szeretsz? Hiszen nem simogatod meg a tokámat. De, nagyon szeretlek – válaszolta, majd elmosolyodott, lehunyta a szemét – és nem volt többé…
írta és szerkesztette Pester Béla
forrás: – interjú Piccard Mariskával 2011.; – Ötvös cirkusz honlapja
