SumidaFaluvégi kőkeresztek, pléhkrisztusok
„A faluvégi kőkeresztnél
Oly nagy a csend, a szél is áll.
És a szürke felhők közül
Kibukkan egy fénysugár.”
(Gyarmati Péter: Kőkereszt, Poet.hu)
A faluszéli kereszteket a faluból kivezető utak mentén a településen kívül helyezték el, amelyek védték a falut és köszöntötték az érkezőket, illetve a faluból elindulókat. Gonoszűző célzattal Magyarországon már a középkori évszázadokban is állítottak kőkereszteket, elsősorban útkereszteződések mellett. A keresztállítás szokása különösen a 18. századi, barokk időben vált igazán gyakorivá. A jobbágyfelszabadítás után a magyar parasztság anyagi ereje is gyarapodott ahhoz, hogy a kőkeresztek építésének költségeit viszonylag könnyen viselni tudja.. Ezért különösen sok útszéli keresztet állítottak a 19. század második felében.
A keresztállítás már önmagában is jellegzetes vallásos megnyilatkozás. Szabadtéri keresztjeink nagy részét nem az egyház állítatta, hanem a hívek fizették költségüket. Az egyház csak felszentelte, megáldotta az egyéni buzgóságból állított kereszteket. A feszület felszentelése nem volt magától érthető. Csak akkor történt meg, ha az állíttató alapítványt tett, amiből a létesítményt fenn tudták tartani. A felszentelés ünnepélyes keretek között történt. Bemutattak a helyszínen egy szentmisét, prédikációval. A felszentelés után vendégséget tartottak. Egyes családok a felszentelés évfordulóját is ilyen keretek között ünnepelték meg.
Az útmenti feszületek a régi falusi nép életében jelentős szerepet játszottak. Ezt mutatják a hozzájuk fűződő szokások: Búcsúk alkalmával csoportosan mentek a keresztekhez, ahol énekeltek és imádkoztak, néhol a búzaszentelés szertartását is a keresztek közelében végezték.
A keresztek helyei fontos pontok voltak a térképeken. Segítették a tájékozódást a tanyavilágban és szántóföldeken. Gyakran ezekről kapták nevüket az egyes tanyadűlők.
A keresztek tisztelete általános volt a magyar nép körében. Az arra járó férfiak megemelték kalapjukat, míg a nők keresztet vetettek. Gyakran imádkoztak előtte egyénileg, de néha több asszony, esetleg egy egész rózsafüzér-társulat kereste fel a falu keresztjeit. Ilyenkor virágot, koszorút vittek rájuk, és szükség esetén esőért könyörögtek.
Általában nemcsak útszéleken, hanem nevezetes vagy hangsúlyos helyeken (folyópart, faluszéle, balesetek, katasztrófák színhelye) állnak. Kivitelüket tekintve egyaránt lehetnek vidéki művészek, kőfaragó mesterek, falusi ácsok, faragó specialisták unkái, és öntött, műkő és vaskeresztek is.
Az út menti kereszt legkorábbi emlékeit Sopron határából ismerjük: az ún. „Pihenő kereszt” román kori, a „Pék-kereszt” 1484-ből való. Formailag egyik sem kereszt; eredeti rendeltetésükről bizonyosat nem tudunk. A 17. sz. második felétől kezdve – szintén főleg Sopron környékén – több út menti kereszt és annak tartott szoborcsoport maradt fenn melyeknek feliratai gyakran jelzik, hogy fogadalmi emlékek.
Székelyföldön képeket, szobrokat állítottak oszlopokra vagy állványzatra a missziók alkalmával. A 18. sz.-ból való pestis-keresztek inkább szobrászmunkák, melyek a betegségek elleni védőszentek (Szent Sebestyén, Fábián, Rozália, Rókus stb.) szobraiból állanak.
Szépek az erdélyi mezőségi fa korpuszos út menti keresztek is.
A palóc keresztek, melyek a 19. sz. második felében készültek, gyakran kiemelkedő népművészeti értékűek. Lapos reliefszerű faragás díszíti ezeket; motívumaik növényi ornamensek közötti kehely, úrmutató stb. Szórt elrendezési elvük a pásztorbotokéval rokon.
Ugyanilyen domború, részben figurális díszűek a kiskunfélegyházi múzeumban 4 példánnyal is képviselt (1813-tól 1908-ig) kiskun út menti keresztek. Ezek dísze is a pásztorbotokéhoz hasonló, pl. a törzsön csigavonalban tekeredő kígyó.
Szolnok megyében faragómolnárok készítettek hasonló monumentális út menti kereszteket. Korpuszuk vagy kőből faragott, vagy bádoglemezből kivágott ún. pléh Krisztus, mely szintén jellegzetesen múlt századi népi műfaj. Festésük a korabeli cégérfestés szintjén állt, melyet azonban alkalmi festők gyakran felújítottak. Karakteres tartozékuk még a csipkés szélű, néha csengőnek nevezett függőkkel is díszített félköríves bádogtető.
Az út menti keresztek alapítási motívuma általában egyéni fogadalom vagy hála, de gyakran szerencsétlenségek színhelyének megörökítése is.
Szegeden és környékén is gyakran előfordul a keresztek egyik nagy csoportja: a bádogkorpuszos keresztek. Bádogkorpuszt általában fakereszteken találhatunk, de időnként kőkereszteken is. A keresztszárat rendszerint keményfából készítették. Magasságuk általában 3-4 m volt, de egyes területeken előfordult az 5 m-en felüli magasság is. A bádogkorpuszt legtöbbször bádogos, néha kovácsmester készítette el. Az alakot maga a mester vagy ügyesebb, rajzolni tudó falubeli, néha hivatásos festő festette ki.
A keresztszárakat gyakran festették, színezték. Sok esetben már csak a nyersfa színe látható. Ezeknél a kereszteknél nehéz megállapítani, hogy eredetileg is ilyen volt-e, vagy az időjárás koptatta le a festéket.
Több célt szolgált a festés:
– egyrészt védte a fát az időjárási viszontagságoktól
– másrészt díszítő szerepet töltött be, tagolta a keresztszárakat, kiemelte a faragott díszítéseket és feliratokat.
Leggyakrabban a barna és zöld különböző árnyalatait alkalmazták. A keresztek festése megfigyelhető a kőkereszteknél is.
Leginkább csak a hangsúlyozott helyeket festették be: a hajat, a szakállat és a töviskoronát barnára, az oldalsebet pirosra.
Az időjárás elleni befestés általában nem érte el a célját. A többrétegű festék ugyanis megakadályozta a fa, vagy kő szellőzését és ez által elősegítette a pusztulást.
Faragott díszítéseket leginkább a kereszt függőleges szárán és a keresztet tartó oszlopon találhatunk. Az ilyen kereszteken a XVIII-XIX. sz. művészeti stílusainak hatását is érezhetjük.
Gyakori díszítőelemek a növényi motívumok (pl.: rozmaring ág) illetve a liturgikus tárgyak (pl.: kehely).
A bádogtető lehetőséget nyújtott a bádogos mesternek, hogy szakmai ügyességét megmutassa, ezért elég ritka a minden dísz nélküli, egyszerű félköríves tető. Ezek a díszítések részben ornamentális jellegűek és magához a lemezhez kapcsolódnak, másrészben azonban figurálisak és a kereszt szárain található faragott díszítéseket ismétlik, időnként bővítik. Néhol pléhcsengettyűket akasztottak a bádogtetőre, a gonosz elűzése céljából.
Bádogdíszítéseket találhatunk a kereszt szárain is, elsősorban Erdély területén. Ezek lehetnek a nap és a hold megformázásai, vagy Krisztus kínzóeszközeinek ábrázolásai. Általában az INRI felirat alapanyaga megegyezik a korpusz anyagával, formája változatos:
– egyik részük kibontott, álló vagy fekvő irattekercsre emlékeztet,
– de előfordulnak különböző geometriai formák is.
A kereszt központi része a korpusz, és az ennek lábánál található ábrázolások. Ennek kialakítása volt a legnehezebb, mert összhangban kellett lennie a fej tartásának és arckifejezésének a kéz és a láb tartásával, valamint a test helyzetével. A korpusz megjelenése az apró részletek kidolgozásától függően változatos lehet, de két fő típus különböztethető meg:
– oldalt hajtott fejjel, lógó vagy enyhén meghajlott testtel a halott Krisztust ábrázolják
– szembenéző arccal, “lebegő” testtartással az élő Krisztust ábrázolják
Előfordul a mellkas mintázása is: néha csak enyhén bemélyített részek jelzik a bordákat, máskor azonban vízszintes és függőeges barázdákat figyelhetünk meg. Ez utóbbi által elvontabb, drámaibb lesz a Krisztus alak ábrázolása.
A huszadik század utolsó évtizedeiben, a motorizáció ütemének felgyorsulásával szomorú tény, de újra megjelentek az útmenti, fogadalmi, emlékkeresztek a balesetekben elhunytakra emlékezve. Talán vallási tartalmuk gyengébb, mint az elődök által állított keresztek, mindenesetre az előtte elhaladót emlékeztetik a halandóságra és talán megfontoltabbá tesznek néhány vezetőt.
Verssel kezdtük, fejezzük is be azzal. Legyen a végszó Gyóni Géza I.N.R.I. című versének első versszaka:
„Az út mentén, a faluvégen
Ott állt a Megváltó keresztje.
Két durva fából hevenyében
Valami ájtatos szegezte.
Esőbe, hóba korhadt fája,
Nap égeti, vihar veri,
Irombán van kivésve rája
A négy betű: I. N. R. I.”
írta és szerkesztette Pester Béla
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon; Magyar Néprajzi Lexikon, NET: helyek és történetek; Lőrinte.hu.; MEK
