SumidaTótfalusi Kis Miklós nyomdász, a nyelvújítás előfutárának emlékezete
“Mindenféle nyelvben és minden formában
Betűt metszhet vala nagyobban s apróbban
Úgy járt vala tudós keze az acélban
Mint másnak a könnyen engedő viaszban.”
Pápai Páriz Ferenc versezetéből
A műveltség 17. század végi harcosai közül a legérdekesebb egyéniség a legnagyobb magyar nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós (1650–1702) volt. (Nevét legtöbbször Tótfalusinak vagy M. Tótfalusinak írta; a Misztótfalusi névalak használata ezért kevésbé jogosult.) Alacsony sorból származott és mint annyi kortársa, a magasabb társadalmi rendbe való felemelkedésért papi pályára készült. A nagyenyedi tanulmányok és fogarasi iskolamesterség után 1680-ban indult Hollandiába, hogy a hagyománynak megfelelően teológiát tanuljon, és emellett elsajátítsa a nyomdászmesterséget is.
Elöljárói s barátja, Pápai Páriz Ferenc biztatták erre, mert esedékessé vált a Károli-biblia új kiadása, és őt szemelték ki a külföldi nyomtató munkájának ellenőrzésére. Kint beiratkozott az egyetemre, de hamarosan rájött, hogy egyrészt az iparág megtanulása egész embert kíván, másrészt pedig a hollandiai nyomdászok a nyelv értésének hiánya miatt minden támogatás ellenére sem képesek megfelelő minőségű munkát végezni. Felhagyott tehát a teológiával és a holland nyomdászat központjában, Amszterdamban letelepedve, Blaeu világhírű műhelyében kiváló betűmetszővé képezte magát.
A kitűnően elsajátított mesterségbeli tudás eredményeként egész Európa igénybe vette szolgálatait. Kiváló munkájának egész Európában híre ment, sőt még Grúzia királya, Artsil is tudomást szerzett róla, és az amszterdami polgármester, Nicolas Witsen ajánlatára megbízta Tótfalusit a grúziai ábécé metszésével és öntésével. Amikor a kész munkát elküldte a királynak, ez lelkes elragadtatással köszönte meg a polgármesternek, hogy ilyen kiváló betűmetszőt szerzett neki. Sokat dolgozott Tótfalusi Angliába, Svédországba, Svájcba, Németországba és Lengyelországba is, sőt annak ellenére, hogy protestáns volt, még XI. Ince pápa is betűkészletet rendelt nála a vatikáni nyomda számára.
A firenzei Mediciek leszármazottjának, III. Cosimo nagyhercegnek küldöttei is felkeresték Tótfalusit. Az egykori olasz nyomdaművészet ebben az időben hanyatlásnak indult, és a könyvszerető herceg már nem talált Olaszországban olyan nyomdászt, akire rábízhatta volna felállítandó nyomdája felszerelését. Ezért küldte Hollandiába embereit. Tótfalusi elvállalta a betűk készítését, de arról hallani sem akart, hogy Firenzébe költözzék, még csak ideiglenesen sem, mert időközben mindjobban megérlelődött benne az elhatározás, hogy visszatér hazájába.
Munkájával szerzett vagyonát (“néha targoncával tolták a pénzt szállásomra”) a biblia kinyomtatására fordította, miután hiába várt a hazulról ígért pénzre.
Be kellett látnia, hogy a holland mesteremberekkel végeztetett bérmunka nem vezet eredményre. Ezért vállalkozott Tótfalusi a maga erejéből a nyomtatásra. “Hozzá fogok én egy szegény legény lévén és megmutatom, hogy egy szegény legénynek szíves devotioja többet teszen, mint egy országnak immel-ámmal való igyekezeti” – írta később Mentségében. S nemcsak a kiadás anyagi alapjait biztosította, nemcsak a legkorszerűbb betűtípusokkal nyomtatta és könnyen kezelhető 12-rét alakban adta ki a kötetet, hanem a Károlyi-fordítás szövegét is gondosan felülvizsgálta. Ugyanis hamar meggyőződött róla, hogy Károlyi szövegében sok a fordítási hiba, elírás, félreértés s következetlen, zűrzavaros a helyesírása.
Tótfalusi nemcsak jó és szép kiállítású, de hibátlan és tökéletes szövegű magyar bibliát akart létrehozni. Ő maga is mint teológus és nyelvész sokat javított a szövegen, s ebben segítségére volt több, Hollandiában tanuló magyar diák.
E javításoknak a híre eljutott szűkebb hazájába is, ahol menten azt a vádat koholták ellene, hogy meghamisítja a bibliát.
1689-ben tért haza nagy reményekkel, a művelődés szolgálatába állított virágzó nyomda alapításának tervével. Önálló üzem létesítése helyett azonban, sok rábeszélésre és bízva az ígéretekben, elvállalta az egyház kolozsvári nyomdájának vezetését. Korszerűen felszerelt műhelye hosszas huzavona és gáncsoskodás után végül is csak 1693-ban kezdett el dolgozni. Ettől kezdve nem egészen tíz év alatt Tótfalusi a kiadványok hosszú sorát jelentette meg, gondos szerkesztésben és a legmagasabb tipográfiai ízléssel.
Mikor első könyveit kezdte nyomtatni, észrevette, hogy a magyarországi kiadványokban a legteljesebb összevisszaság uralkodik a helyesírás terén. A helyesírás következetlensége a magyar nyelv rontását eredményezte. Mindenki saját nyelvjárása szerint írt, egyéni helyesírást alkalmazott, de azt is állandó ingadozásokkal. Ez megnehezítette a könyvek olvashatóságát, érthetőségét. Tótfalusi pedig közérthető könyveket akart kiadni, hogy bárki megérthesse azokat.
Ennek érdekében tanulmányozni kezdte a magyar nyelv törvényeit és arra törekedett, hogy a tájnyelvi alakokat, kifejezéseket kiküszöbölve elősegítse az egységes irodalmi nyelv kialakítását és egyben az egységes helyesírást.
Tótfalusi kiadói, művelődési programjának a lényege: nagy számú, olcsó, hasznos tartalmú, nyelvileg és tipográfiailag kifogástalan könyvvel elárasztani az országot. Ezt igyekezett megvalósítani hazai működése során, nem kímélve sem munkát, sem anyagi áldozatot. Számos könyvet, elsősorban az egyszerűbb emberek igényét kielégítő kiadványokat, saját kezdeményezésére adott ki. Szőnyi Nagy István Magyar oskola (1695) című ábécéskönyvét például nemcsak saját költségén nyomtatta ki, hanem ingyen szét is osztotta.
Az ő nyomdájában jelentek meg Pápai Páriz Ferenc és Felvinczi György művei, Comenius tankönyveinek új kiadásai; praktikus tanácsokkal és hasznos tudnivalókkal kiegészített naptárak; Balassi és Rimay istenes énekeinek, Nyéki Vörös Mátyás verseinek új kiadásai; Haller János Hármas históriája stb. Kiadványai elé gyakran saját maga írt előszót s ezek az írásai népművelő programjának fontos dokumentumai. Előszavai, a naptárakban elhelyezett toldalékai kifejezésre juttatják kiadáspolitikai elveit. A naptárakba alkalmi verseket is írt; az 1697. évi nagy kolozsvári tűzvész alkalmából pedig Siralmas panasz című versében adott hangot a kolozsvári polgárság elkeseredésének, nem hallgatva el a közállapotokról való elmarasztaló ítéletét sem. A 17. századi magyar nyomdák között Tótfalusi műhelye egyedül áll a világi jellegű kiadványok nagy számával, jól mutatva, hogy túljutott ő már a puritánusok egyházi keretek között mozgó reformtörekvésein, s az anyanyelvű műveltség terjesztésének fontosságát világi szempontokból kiindulva ítélte meg.
A magyar írók sorába elsősorban Mentségével (Kolozsvár, 1698.) lépett : „Maga személyének, életének és különös cselekedetinek mentsége, melyet az irégyek ellen, kik a közönséges jónak ezaránt meggátolói, írni kénszeríttetett.”
Könyvében folytatta azt az élesen bíráló hangot, amelyet már a reformáció írói és Apácai Csere János is megütöttek. Új vonás azonban, hogy Tótfalusi nem mint prédikátor, nem is mint tudós professzor, hanem mint polgári mesterember szól. “Nem kisebb dolog jól nyomtatni, mint jól prédikálni” – veti a papi talárra oly határtalanul büszke ellenfeleinek a szemére. Lesújtó képet fest a hazai ipar elmaradottságáról s ritka öntudattal bizonyítja be, milyen sokat tett saját szakmájában a mesterség előrehaladásáért. Az állandó haladás az eszménye, s legszenvedélyesebb szavait azok ellen intézi, akik szerint “nem szükség nékünk tovább iparkodnunk”.
Bod Péter tudósítása szerint e könyv már nemcsak a papi rendet, hanem Bánffy György erdélyi gubernátort és főgondnokot is haragra gerjesztette. A papoknak sikerült a főgondokat rávenni, hogy idéztesse zsinat elé Tótfalusit. Ez a kegyetlen és szomorú aktus 1698. június 13-án, a nagyenyedi szász templomban nyilvánosan zajlott le. Tótfalusit kényszeríttették, hogy az istent, a papi rendet és az eklézsiát megkövesse. Nyomtatásban egy nyilatkozatot kellett közreadnia, amelyben a Apologia Bibliorum és a Mentség c. műveit visszavonja, a könyvekben érintett személyeket megköveti, s ígéri, hogy ilyet többet nem tesz, továbbá könyvei összes példányát megsemmisítés végett beszolgáltatja. E kegyetlen műveletet valóban végre is hajtották.
A kíméletlen személyi üldözés Tótfalusit lelki beteggé tette, és ettől kezdve élete már csak lassú halódás volt. Testét féloldali gutaütés érte, keze és lába béna lett, beszéde értelmetlenné vált. Napjait most már teljes visszavonultságban töltötte, s 1702-ben, ötvenkét éves korában meghalt.
Pápai-Páriz Ferenc szép emléket állított a tragikus végű nagy magyar nyomdásznak. Életét versben dolgozta fel, s könyv alakban ki is adta. Tótfalusi Kis Miklós tragikus sorsának a Habsburg-provinciává süllyedt Erdély nyomorúságos viszonyai között a kicsinyes és sötét gondolkodású kortársak környezetében be kellett teljesednie. Utána Kolozsvár nyomdászata nem tudta többé elérni azt a színvonalat, amelyet Heltai Gáspár és Tótfalusi Kis Miklós alatt ért el.
írta és szerkesztette: Pester Béla
forrás:
Tevan Andor: A könyv évezredes útja /MEK/
A magyar irodalom története / Tótfalusi Kis Miklós – MEK
Klaniczay Tibor: Tótfalusi Kis Miklós (Reneszánsz és barokk, tanulmányok a régi magyar irodalomról, 1961. Szépirodalmi Kiadó
