SumidaA SZÉPSÉG ÁRA
-a szépségápolás több évezredes története a mérgező festékektől a bőrbarát kozmetikumokig-
A szépségápolás tudománya régebbre vezethető vissza, mint gondolnánk. Már a neandervölgyi ősemberek is valószínűsíthetően festették magukat, arcukra színes festéket kentek, testüket pedig kitetoválták. A férfiakra és a nőkre egyaránt jellemző volt ez, egyfajta önkifejezésként szolgált, de elsősorban családon belüli szerepüket mutatta.
Bár a tudomány ismer egy 8000 éves szemöldökfesték-maradványt, amely egy sumér sír feltárásakor került elő, az első igazán gazdag és egyértelműen kozmetikai vonatkozású leletnek mégsem ezt, hanem a Meni fáraó 5200 éves sírjából előkerült tárgyakat tartja. Az egyiptomi ásatáson tucat számra kerültek elő illatos krémek és balzsamok tégelyei, és az uralkodó földi maradványai mellett szempillafestéket, rúzst és hajgöndörítő csipeszeket is találtak a régészek, valamint olyan anyagokat és eszközöket, amik arra utalnak, hogy a fáraó nem csak az arcát, de a körmeit és a haját is festette.
1873-ban Ebers Georg német régész Thébaban talált papirusz tekercseket, melyek i.e. 1500-as évekből származnak. Ezeken a több száz gyógynövény, olaj, méz, víz, iszap gyógyászati alkalmazásának leírása mellett szépségápolásra utalók is vannak. A természet ajándékait i.e. a 10. században már használták, amelyek segítették őket megszabadulni a terhességi csíkoktól, vagy eltüntették a ráncokat, elfedték a hegeket, és serkentették a haj növekedését. Az ókori Egyiptomban kezdetben az ünnepélyes alkalmakkor a kasztok megkülönböztetésére használtak arcbőr festést, majd a szépség fogalma összefonódott az egészségápolással. Az egyik legrégibb szépségápolási recept írásos bizonyítéka Kleopatra (i.e.69 – i.e.30) uralkodónő idejéből származik, amely szerint az előkelő egyiptomi nő illatos olajjal kente haját, fehér és piros festékkel festette arcát, ajkát pirosította, kezén és lábán a körmöket pirosra festette vagy aranyozta. Szempilláját, szemhéját feketítette, hogy szemhasadéka nagyobbnak tűnjön, és így csábítóbb, hódítóbb legyen. Egy fapálcikát előbb rózsavízbe mártottak, majd fekete porba, és az így ráragadt festéket a pillaszőrre, majd a szemöldökre kenték. Ólom- és rézvegyületek keverékével érték el a zöldeskék árnyalatokat. A vörös ajakfestéket pedig bogarak összezúzásával állították elő.
Az ókor többi népének kozmetikai ismereteiről keveset tudunk, mivel az indiaiak és a kínaiak elszigetelt életmódjukból adódóan tudásukat féltve őrizték. A perzsák, föníciaiak és a karthágóiak csak mint közvetítő kereskedők szerepeltek. Az ókori görögök és rómaiak az egyiptomiaktól tanultak, ezért az általuk használt szerek majdnem tökéletesen megegyeztek az egyiptomiakéval. A növényi színezékeket (ibolya, nárdus, henna) Egyiptomból, Asszíriából hozatták. Ez feltételezte a szállítás, a kereskedelem fejlődését is. A kozmetikai kenőcsök készítésére marha és birkafaggyút, szezám-, ricinus- és mandulaolajat használtak, majd később a medvezsírt és a birkák gyapjának mosásánál nyert athéni „ösipust”, a nyers lanolin ősét.
Az ókori görögöknél a szépség tisztelete, a testápolási és testkultúra magas színvonalú volt. Náluk vált foglalkozássá a szépségápolás a kozmetikák személyében (azok a rabszolgák voltak, akik csak szépség- ápolással foglalkoztak). A kozmetika kifejezés is a görög kosmein szóból származik, jelentése: díszíteni. Az arcápolásnak valóságos kultusza volt az ókori Görögországban és a Római Birodalomban, az antik világ asszonyai igen élénk színeket használtak. Ajkukat növényi eredetű vörössel pirosították, szemüket és szemöldöküket pedig koromból vagy antimon-szulfidból nyert festékkel kontúrozták.
A rómaiak korában a nők a fehér, a halvány arcszínt tartották szépnek, amiért nagyon megfizettek, mivel púderként arcuk fehérítésére ólomvegyület tartalmú port használtak. Az ólom és ón, amit a régészeti feltárások során talált krémekből kimutattak a vegyészek, a divatos „szellemszerű” kinézet biztosítása ellenére a szervezetre mérgező hatású volt. Rendszeres használata lassú őrülethez vezetett. Ezzel azonban nem törődtek.
A római nők kezdték el legelőször a hajukat szőkíteni, erre kezdetben vizeletet használtak, majd borkőt, timsót, ecetélesztőt és hamulúgot, amivel a benedvesített hajat hosszan napoztatták. Hasonló eredményt értek el kamillából, vagy rebarbarából készült főzetekkel is. Propertius római költő verseiben kékre festett hajú nőket örökített meg.
A római birodalom feloszlása után a keleti részen, a Bizánci császárságban továbbfejlődött a szépségápolás. Theodora, bizánci császárnőről fennmaradt leírásban: kékes hajának fényét aranyló por tette csillogóbbá, szempilláit festék árnyékolta, lábujj-körmei rózsaszínre voltak festve.
A japán gésákra jellemző fehér smink eredete a Heian-korig datálhat, valószínűleg Kínából ered, és a palota hölgyei vették át a szokást. A tanuló gésák hagyományos sminkje a vastag fehér alapsmink piros rúzzsal, valamint piros és fekete kihúzással a szemeken és szemöldökön. Eredetileg a fehér alapmaszkot ólom hozzáadásával készítették, de miután a Meidzsi-korban felfedezték annak mérgező hatását a bőrre, illetve hogy szörnyű bőr- és hátproblémák alakultak ki általa az idősebb gésáknál, rizsporra cserélték.
A középkorban a kozmetika tudományos megalapítói a perzsa és arab orvosok voltak. Közülük a leghíresebb Rhazes, aki után harminckét kozmetikai recept maradt fenn és Avicenna, akinek tudományos művei közül igen sok latinul is megjelent. Az arab tudomány ma is helytálló alaptétele: „a szépség szempontjából döntő jelentőségű az egész szervezet egészséges állapota.” A szappan készítését és használatát is az arab orvosok honosították meg Európában.
Azokban a társadalmakban, ahol a kereszténység terjedt, a testkultúrát bűnös, megvetésre méltó cselekedetnek tekintették, ezért a testápolás kultuszát elsorvasztották, ennek következményeként is a megújuló járványok tömegesen pusztítottak.
Később Itáliában, arab hatásra, fejlődésbe lendült a szépségápolással kapcsolatos ismeretek művelése. Terjedni kezdett a szappan használata, főleg kozmetikai szerként. Az olaszoktól vették át a franciák, akik körében kezdetben lassan terjedt a szépségápoló szerek használata. A szépségápolás gyakorlatát Franciaországban az olasz születésű francia királyné, Medici Katalin vezette be. Arca, bőre szépségét Bratome lovag és író örökítette meg. Idejéből fennmaradtak egyes szépségápolási „titkok” is, mint az arcvíz, fürdővíz készítésének receptjei. A szépségápolás lendületes fejlődése XIV. Lajos idejében indult meg.
Nagy szerepe volt a pirosító szereknek, ezzel nem csak a természetes arcszínt utánozták, rangjelzők is voltak. Más pirosítót használt az előkelő hölgy, mást a polgári származású, mást az udvari hölgyek, s mást a kurtizánok. Olaszországból vették át az éjszakára alkalmazott szépítőmaszkok használatát is. A francia hölgyek ezeket különböző folyadékkal átitatva az arcbőr frissítésére használták. Fennmaradt dokumentum szerint XV. Lajos kedvese, Madame Pompadour évi félmillió frankot költött kozmetikai szerekre. Szerette kihangsúlyozni pirosítóval az arcát. A pink árnyalatot, melyet használt, pompadour pinknek hívják a mai napig. A fényűző életmód nem jelentette a személyi tisztaság, a test kultuszát. A parókás hölgyek és urak nem sokat mosakodtak, az ápolatlan testszagot illatosítószerekkel nyomták el. A parókák alatti tetvek okozta viszketést a fejbőrükön az elefántcsont vagy gyöngyház nyelű pálcikáikkal csökkentették.
A felvilágosodás francia filozófusai, Rousseau és barátja G.B. de Mably a római példákra hivatkozva hangsúlyozták a testkultúra szerepét a nevelésben és egészségvédelemben. Intelmeik következtében terjedt a testápolás,a tisztálkodás igénye. Kezdtek leszokni a túlzott festésről, bőrpakolásokról, hódítani kezdett a tiszta víz kultusza. A nagy francia forradalom változást hozott a franciák életvitelében. A természetesség vált divattá.
Az ipari forradalom a társadalmak életében nagyon sokrétű változást eredményezett. Az uralkodó családok és arisztokrácia mellett szélesedett a gazdaságilag megerősödött népesség, aminek következtében mind többen foglalkoztak a szépség mesterséges erősítésével, ezért különböző irányzatok határozták meg a követendő divatokat. Ezeknek a kielégítését szolgáló szerek lényegében nem sokban különböztek a középkorban alkalmazottaktól (krémek, púderek, festékek, maszkok), de a szélesebb körben való alkalmazásukkal ismertté vált, hogy számos, az egészségre káros anyagot tartalmaznak, túlzott mennyiségben való alkalmazásuk súlyos betegségeket, korai halált is okozhatnak.
A női szépségideálhoz tartozott a sápadtság, a nagynak tűnő, „dülledt” szemek. Ezek elérésére mellőzték az addig kedvelt sminkeket, önmegtartóztatással egészségtelenül táplálkoztak és „belladonnát”, azaz nadragulya kivonatot (atropin tartalmú szer, pupillatágító hatása van, erős méreg) használtak. A XIX. sz. elejétől az orvosok hangoztatni kezdték, hogy a szépség az egészség megnyilvánulása, a szépítőszerek feladata a bőr védelme, nem lehetnek ártalmasak. Divattá vált a nőiesség hangsúlyozása, ajkukra csak alkalomszerűen kentek enyhén pirosító szert (rúzs). Illatos virágból készült fürdőket használtak. A század közepe táján Európa szerte híressé vált a Magyar Királyné vize (L’eau de la reine de Hongrie), amely főleg rozmaringból készült. A következő évek során a társadalmi elvárások egyre szigorodtak. A színészek számára volt csak elfogadott a kozmetikumok használata. A színészvilág híres szépségeiről maradt fenn, hogy púderezték is magukat.
Az 1920-as években, a néma filmek korában a képminőség javításáért a színészek erős sminket voltak kénytelenek használni, szemüket sötét színekkel, leginkább feketével és vastag kontúrral emelték ki. A szájakat sötétre és picire festették. A filmtechnika fejlődése, a média (rádió, magazinok) hatással voltak a társadalom mind szélesebb köreiben a hölgyek szépségápolási szokásaira is.
1920-ban kezdődött a szépítőszerek tömeggyártása is, innentől kezdve megállíthatatlan volt a szépségápolási cikkek elterjedése. Az első bőrbarát alapozót 1930-ban dobta piacra a Max Factor. Ez volt az első olyan alapozó, amely nem bántotta a bőrt.
A 60-as évektől elterjedt a smink oktatása is, persze nem a mai workshop-okra kell gondolni, de a női magazinok hétről hétre adták ki a legújabb fortélyokat.
A 80-as évek disco korszaka lehetővé tette a feltűnő, csillogó sminket, a 90-es évek pedig a letisztulást hozták magukkal, amely azóta is töretlenül tartja magát. Ekkor jelentek meg az első bőrkímélő arclemosók, barnító krémek, a bőrráktól való rettegés következtében.
Napjainkra kialakult az alkalomhoz illő (nappali, alkalmi, glamour, stb.) smink viselete, a sminktermékek palettája pedig szinte kimeríthetetlenné vált.
írta és szerkesztette: Haulik Beatrix
Forrás
*Dr. Kéri Katalin, Női szépségápolás az iszlám középkori világban, Világtörténet, 2002
*A szépségápolás története az ókortól napjainkig
*Wiki
