MAGYAR ANJOU LEGENDÁRIUM

MAGYAR ANJOU LEGENDÁRIUM

A szakirodalomba Magyar Anjou vagy Vatikáni Képes Legendáriumként, illetve Szentek életeként bevezetett kódex alapja Jacobus de Voragine feltehetően 1263-1273 között összeállított Legenda aureája.

Mi Gerevich Tibor és Vayer Lajos nyomán maradunk a magyar szakirodalomban meghonosodott elnevezésnél, mert ez a kódex hazai sajátosságaira utal.

Lehet, hogy a képek eredetileg egy szöveges rész illusztrációi voltak, a szöveg azonban mint a későbbi gyűjtő számára érdektelen egység elveszett. A feltételezett szöveg segítene a képkötet műfajhoz kötésében.

Másik verzió szerint eleve „képeskönyv” formának készült András nápolyi trónörökös (I.Károly, nálunk Károly Róbert fia) számára.

A temperával festett és aranyozott képeket tartalmazó pergamen- kódex 140 lapja a világ több nagy gyűjteményének – Róma: Biblioteca Apostolica Vaticana, Szentpétervár: Ermitázs, New York: Pierpont Morgan Library, Berkeley: Bancroft Library, Washington: Metropolitan Museum Library, Párizs: Louvre – állományát gazdagítja.

A vatikáni törzsanyag aranyozott, barna bőrkötése XIV. Benedek pápa (1740-1758) címerét viseli, tehát jelenlegi őrzőhelyén, a 18. század közepén készült.

A Morgan-lapok egy 85 képet tartalmazó füzetben szerepelnek először, egy 1896-os árverési katalógusban. A füzet 1908-ban került jelenlegi őrzési helyére.

A kódex ma 140 lapból áll, mégis 142 laposnak tekinthető. Az eltérés abból adódik, hogy a vatikáni törzsanyagon kívül fennmaradt lapokat feldarabolták és például a Morgan Libraryben őrzötteket hibásan illesztették össze. A jelenleg ismert, négy mezőre osztott lapok 549 képén Krisztus és Szűz Mária élettörténetének részletei mellett 57 szent élete bontakozik ki.

Ezekből mi most a magyar és a lengyel közös szentjeink életéből vett ábrázolásokkal foglalkozunk.

I.Károly felesége ugyanis 1320-tól Lokietek Erzsébet volt, a lengyel király testvére.

Ez a pompás kódex egyes korábbi elméletek szerint I. Anjou Károly magyar király könyvfestő műhelyében készülhetett 1330 körül, minden valószínűség szerint András nápolyi trónörökös számára, akit az édesapja 1333-ban nagy kísérettel és méltó felszereléssel kísért Nápolyba. Ezt az elméletet azonban a későbbi kutatások megcáfolták.

A kódex készítési helye, a benne dolgozó kezek száma az itáliai eredeten belül is vitatott. A képek alapvetően bolognai jellegűek, de sienai, bizánci és egyéb, jórészt Bologna által közvetített elemek is felismerhetők bennük.

A Legendárium képein legalább 6 kéz dolgozott. Szétválasztásuk csak megközelítően lehet pontos.

A kézirat szerkesztése sajátos; festett és üresen hagyott oldalpárok váltakoznak benne. Egy-egy oldalra 4-4 képecske került. A képek témáit a felső és alsó lapszélen rubrikák (vagy titulusok) értelmezik. Ezek rendszerint számozottak, az elejük primával, a végük ultimával jelzett. A rubrikák szövegei nem a Legenda aureából származnak és olykor az ábrázolásokkal sem egyeznek meg.

Funkciójuk bizonytalan, s kérdéses, hogy a festő számára kívánták-e jelezni a programot, vagy a könyv használóját vitték előbbre a képek megértésében.

A képmezőnek előbb bemutatott elrendezése a hozzá tartozó rubrikával együtt ritka, noha már egy 12. század végi kötetben is felbukkan. A Legendárium jelzett és feltételezett előzményei ismeretében is újító, mert programadója nem érte be néhány egész oldalas képpel, és a kevesebb technikai problémát felvető színezett tollrajz helyett a temperás-aranyozott fedőfestékes megoldást választotta. Ezzel nem lehetett volna a pergamen mindkét oldalát képpel díszíteni, ezért maradt üresen minden bifolió egyik oldala. A választott megoldás a képeskönyv-jelleg hátrányára vált, ugyanis az üres oldalpárok megtörik a képsorok lendületét, ritmusát.

A Legendárium kifestését gondos előkészítő munka előzte meg. Kezdésképpen meghatározták az egyes ciklusok terjedelmét, amit jobbára a legendaszöveg terjedelme determinált. Ezt követően kiválasztották a megfestendő témákat, amelyekhez minden bizonnyal már rendelkezésre álló képsorokból válogattak előképet. A fontosabb témák ismétlődése lehetővé tette, hogy az egyes képsorok párhuzamos jelenetei többé-kevésbé hasonló kompozíciók felhasználása útján jöjjenek létre.

A Legendárium magyarországi szempontból legérdekesebb része a törzsanyagához nem tartozó függelék, mely Szent Imrével, Lászlóval, Szaniszlóval, Gellérttel és Toulouse-i Szent Lajossal foglalkozik. Ők a magyar egyház, az Árpád-ház és az Anjouk szentjei. Nem lehetetlen, hogy e szentek közül azoknak a hagiografikus ábrázolásai, akiknek holtteste az országban nyugodott – Istváné és Imréé a fehérvári bazilikában, Lászlóé Váradon, Gellérté pedig Csanádon – a 14. század első felében alakultak ki. A mintaadó ciklust talán éppen a nyughely közelében megfogalmazott képsor szolgáltathatta. Ezek a templomok azonban elpusztultak, lehetséges falképeikről nincs tudomásunk. Így legkorábbi képsoraikat jelenleg a Magyar Anjou Legendárium nyújtja.

Szent Gellért tisztelete a magyar egyházban az 1083-as kanonizációt követően folyamatos volt, reneszánsza az Anjouk magyarországi uralkodása idejére esik. A Legendárium két lapnyi képsora a csanádi püspök magyarországi pályájának főbb mozzanatait jeleníti meg, majd a mártíromság és az eltemetés körülményeivel foglalkozik. A képsor jelentőségét az a tény is növeli, hogy a csanádi püspök életének ez az egyetlen ciklikus megjelenítése.

Szent Imre történetének két oldalt biztosított a programadó. A herceg földi életéből azok az események kerültek a kódex lapjaira, amelyek az egyház szolgálatára vonatkozhattak. Így a szüzességi fogadalom, az ájtatosság, tehát a Szentnek azok a vonásai domborodnak ki, amelyek kijelölték helyét a három szent király csoportján belül: ő az imádkozó, életét az Úrnak felajánló ifjú. Nem kizárt, hogy a Legendáriumban három képecskén tárgyalt bűnös Konrád története (miszerint a Szent István sírja előtt imádkozó zarándokot István álmában Imréhez küldi, mert ott nyerhet bűnbocsánatot), az apa fia kultuszát előmozdító gesztusa az esetleg létező székesfehérvári falképen is megjelenhetett. Összességében ez a képsor a hagiografikus legendára támaszkodik.

Szent László legendájának 6 lapot tartott fenn a kézirat összeállítója. Az ország oltalmazójaként tisztelt lovagkirály ifjonti, hercegi életszakaszának történetéről, a kerlési csata megjelenítéséről nyilván a téma népszerűsége miatt az egyházi programadó sem mondhatott le. A profán történetet azonban átértelmezte, s szokatlanul zárta le az elbeszélést: a megmentett leányban az őt meggyógyító Szűz Máriát ismeri fel a király, s áldozatvállalása jutalmául imádság közben az elevatio kiváltságában részesül. A kerlési csata epizódjellegű a képsorban. A László élettörténetének fenntartott 20 képből mindössze 5 foglalkozik a népszerű történettel.

Szent István legendája feltehetően Imréé előtt helyezkedett el a Legendáriumban. Egyéb forrásokból tudhatjuk, hogy a Legendáriumban megfestettekhez hasonlóan szerkesztett – négy képecskére osztott – felület Géza álmát, Vajk megkeresztelését (vagy István király bérmálását), a pápai koronaküldést és a pogány magyaroknak a király szándékának megfelelő megkeresztelését ábrázolja.

A kódex ikonográfiai szempontból legkarakterisztikusabb és hazai programadóról árulkodó szentjei kétségkívül az Árpád-házi szent királyok és Szent Gellért. Az Anjoukat érdeklő további szereplők, például Szent Szaniszló ciklusa , akinek tiszteletét Károly Róbert felesége, idősebb Erzsébet királyné szülőföldjéről hozta, vagy Toulouse-i Szent Lajosnak, a nápolyi Anjouk frissen kanonizált szentjének, Nagy Lajos mennyei pártfogójának élettörténete nélkülözi a speciális ikonográfiai vonásokat. A szentek ábrázolásaiból a magyar, Árpád-házi jellegen kívül semmiféle orientáció, valamilyen irányú elfogultság sem emelhető ki.

A Legendárium eredeti funkciója vitatott, és kérdéses az első tulajdonos személye is. A szentkatalógus alapján a szakirodalom egységes abban, hogy a kódex a magyarországi Anjouk számára készült. A kódex képeskönyv jellege azt sugallta, hogy egy gyermek, talán a Magyarországról 1333-ban Nápolyba került András herceg (1327-1345) számára készült, esetleg már új hazájában, de még részben magyar környezete kezdeményezésére és tervei, művészeti orientációja alapján.

Ehhez a gondolatmenethez az a további feltételezés kapcsolódik, hogy a kézirat a herceg halála után a hagyatékkal együtt visszakerült Magyarországra, ahonnan Nagy Lajos király leánya s helytartója, Hedvig vitte magával Krakkóba. Tőle a kézirat a királyi kincstárba kerülhetett.

A kódex vándorlásának ezt az útvonalát a Morgan-foliók egyikének 1630-as bejegyzése látszott igazolni, miszerint a kódexet Giovanni Battista Saluzzo a lengyel királyi családtól kapta, érdekükben kifejtett diplomáciai tevékenységéért. A bejegyzéssel egy időben a könyv egy részét rokonának, Angelo Saluzzónak ajándékozta. Az ajándékozás Rómában történt. A Giovanni Battista tulajdonában maradt törzsanyag került idővel a Vatikánba, a rokonnak ajándékozottak zöme pedig római gyűjtők láncolata után került a Morgan Libraryba.

Újabban felmerült, hogy a kódex nem világi személy, hanem egy klerikus, esetleg Károly Róbert természetes fia, Kálmán herceg (1317-1375) használatára készült, s azt 1338-ban, a győri püspöki székbe történő beiktatásakor kapta.

szerkesztette: Pester Béla

forrás:
· Vehli Tünde azonos című tanulmánya, OSZK.hu
· Vayer Lajos Témák, formák,ideák, Corvina kiadó, 1988.
· ARACS 2015/3 XV. évf.