ŐSI MESTERSÉGEK: TETŐFEDÉS

ŐSI MESTERSÉGEK: TETŐFEDÉS
2. RÉSZ: SZALMAFEDÉS (ZSÚPTETŐ)

Hazánkban is nagy mennyiségben fellelhetők az olyan természetes anyagok, mint a nád, a szalma, illetve a fa, amelyek kiválóan alkalmasak tetőfedésre. A tető anyaga és technikája területenként változó volt, attól függően, hogy mi állt rendelkezésre. Bár a legnépszerűbb növényi eredetű héjazat a nád, a zsúpelőállítás a hagyományos építészet egyik meghatározó eleme, amely népszerű volt házak, nyaralók és mezőgazdasági épületek tetőfedésére egyaránt.

A zsúptetők kézzel csépelt szalmából készültek, amelyet a fedés megkezdése előtt kisebb csomókba, azaz zsúpba kötöttek. Szigorúan az építés évében aratott szalmát, lehetőleg rozsszalmát érdemes tetőfedésre felhasználni.
A készítés technikája szerint két fő típus különböztethető meg: a teregetős, más néven felvert zsúptető és a kötött zsúptető.

A teregetős, azaz felvert technika nagyon hasonló a nádtető készítéséhez. A zsúpcsomókat kibontva aluról felfelé, sorról sorra a tetőlécekre terítik kalászos végükkel lefelé. Fából készült, nyéllel, gyakran fogakkal ellátott eszközzel (zsúpverő, verő) felfelé ütögetve egyenletesre verik, majd fűzfavesszővel félméterenként a lécekhez korcolják. A felvert zsúptetőt Észak-Dunántúlon, Heves és Nógrád megye déli részén, szórványosan az Alföld déli részén alkalmazták, általában azokon a vidékeken, ahol a nád volt az általánosan használt héjazat.

A másik technika, a kötött zsúptető az előzőnél tartósabb és elterjedtebb volt. Kis szalmacsomókat, melynek tájanként más neve alakult ki (baba, bábú, gica, docska, kicska, matring, szerha, kece, toromba) a lécre fektették, a belőlük elvett néhány szalmaszálból kötelet sodortak, amellyel a csomókat a léchez kötötték. Az egymás mellé fektetett csomókat mindig az előzőből sodort kötéllel kötötték le. A második sortól kezdve a tövüknél megkötött csomókat használtak, kalászos végükkel lefelé. Mivel a kalászos vége vékonyabb, egyenletesen sima lett a tető. A tetőéleken általában a kalászos végénél megkötött csomókat tövével lefelé erősítették fel, így itt lépcsőzetes lett a fedés. A Felföldön sok helyütt az egész tetőt lépcsőzetesre kötötték. A gerincen a csomók végét az ellenkező oldalra kötötték le, vagy az utolsó sor végeit sörteszerűen felcsomózták.

Gyakran a gerinc fedését fanyárssal, hosszanti lécekkel (csatlóléc) vagy hegyes szögben összeerősített és a gerincre ültetett, lekötött rudakkal (nyomtatófa, kaloda) rögzítették. A kötött zsúptető több évtizeden keresztül tartós volt, ahol megromlott, ott új csomókra cserélték a hibásat.
A kötött zsúptetőt a magyar nyelvterület nagy részén alkalmazták: a Dunántúlon, a Kisalföld peremén és a Felföldön domináns héjazat volt a XIX. század végén. Szórványosan előfordult Erdélyben is.

A fenti két technikán kívül használták a rákazlazott szalmafedést is. Ennek is a legjobb alapanyaga a rozsszalma, ám e módszerrel már a gépi betakarítású gabona, apróbb darabokra vágott szalmája is megfelelő. A zsúptetővel szemben ennek hátránya, hogy nagyobb vastagságban rakva is fennáll a beázás veszélye. Olyan épületfajtákon alkalmazható, ahol ez nem okoz gondot. A rákazlazott szalma olcsóbb a zsúpnál, hiszen itt alapanyagul a gépi betakarítás hulladékának számító szalma is felhasználható.

Az idők során az ősi mesterségek elfelejtődtek, az építkezésekben „korszerű” anyagokat kezdtek el használni az emberek. Pedig a zsúppal való fedés olyan klímát képes kialakítani és tartani a házban, ami komfortossá teszi azt az ott lakók számára. Azaz télen meleget tart, nyáron hűvös marad a ház.

írta és szerkesztette: Haulik Beatrix

Magyar Néprajzi Lexikon
ezermester.hu
wiki
http://www.culturalcapitalcounts.eu/