VÁSÁRHELYI SZŐRHÍMZÉS

VÁSÁRHELYI SZŐRHÍMZÉS

Hódmezővásárhely öröksége, a szőrhímzés, a Kunsági mellett a legismertebb az Alföldi szőrhímzések között.
Magyarország különböző vidékein a szőrhímzések a XVIII. században, a XIX. század elején váltak ismertté..

Szőrös párnavégek Hódmezővásárhelyen…

A szőrhímzés párnavégeken maradt fenn, melyek a tornyos nyoszolya díszítésére szolgáltak. A párnák alapanyaga a kendervászon volt, a hímzéshez szőrfonalat, a racka juh szőrét használták, melyet házilag fontak és festőnövényekkel (dióhéj, báránypirosító, csülleng) színeztek. A kék színt kékfestő mesterrel is festtették, a ritkább, egyszínű darabokon pedig a gyapjú természetes barna vagy fekete színe látható.
A színes párnavégek jellegzetes színei: a barna, a lilás tónusú piros és a kék. Egy-egy színnek 4-5 árnyalatát alkalmazták.
A párnavégek hímzésének jellegzetes öltéstechnikája az ún. hamis laposöltés, amely az anyag színén elfedi a motívumot, hátul viszont a minta körvonalai mentén láthatók apró, lefogó öltések. A felületkitöltés hasonlít a régi magyar hímzésekhez: ék alakú, zegzugos, sakktáblás vagy átlós szerkezetű.

A szőrös párnavégek mintáinak szerkezetében reneszánsz hatás érvényesül.
Fő motívumok egy széles középső sávban helyezkednek el, a keskenyebb szélső sávban pedig egy-egy kisebb motívum
ismétlődik. A sávokat egyszerű vonalak, vagy mértani díszítésű sorok választják el egymástól. A középsáv motívumai háromféle kompozíciós rend szerint alakulnak: az indás szerkezetűben a váltakozó helyzetű virágmotívumok egy hulláminda mentén ülnek, a kazettás szerkezetűben centrális felépítésű motívumok kerülnek egymás mellé, a központi szerkezetűben pedig egy fő motívum köré csoportosulnak a virágminták.
A vásárhelyi „szőrös párnavégek” első darabjait Kiss Lajos, a város későbbi jeles néprajzkutatója gyűjtötte össze 1904-ben, az itt rendezett ipari és mezőgazdasági kiállítás néprajzi szobájához. Később Makó környékéről is kerültek elő hasonló darabok, Szentesről pedig írott forrás utal egykori használatára
E párnavégek valódi vásárhelyi termékek, a rajtuk levő virágokat és különféle díszítéseket az öregtemplom padlásfestményeiről nézték le elődeink, melynek bizonyságaképpen maradt meg a templomcifrás díszítés elnevezés. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a hódmezővásárhelyi református Ótemplom egy 1700-as évekből származó kenyérruhájának motívuma hasonlóságot mutat az egyik párnavég motívumával.

A gyapjúval hímzett párnákat nem használták, hanem tiszta ágy tetején díszül tartották. A beterített ágyra rakták a párnákat hímes véggel kifelé, hármat egy sorban, gazdagabb helyen több sor párna volt.

A mintákat feltehetően szabadkézzel rajzolták, zsíros korommal vagy átmásolták a kész, kivarrott párnavégekről úgy, hogy tiszta vásznat terítettek rá és cink-kanállal addig dörzsölték, amíg a díszítés alakja át nem látszott a vásznon.

A mintákat a bennük előforduló motívumokról – nagyrészt a növényvilágból vett stilizált elemekről – nevezték el. Így a párnavégeken megtalálhatók a gránátalmás, kerekrózsás, félrózsás, tulipános, tótrózsás mustrák, de van poharas, kelyhes, pillangós, pávaszemes és templomcifrás is. Varrójuk nevét őrzi a Varga Mari mustrája és a Kristó mustra. A tüskésrózsás, a forgórózsás és a bazsarózsás eredeti darabjait nem ismerjük, emléküket csupán néhány 20. század elejei fotó őrzi.
A hímzés népszerűsége olyan gyorsan növekedett, hogy az 1930-as években a Budapesti Nőipariskola kézimunkatanár képzőjének és a Szegedi Polgári Iskola tanárképzőjének oktatási tervében a vásárhelyi hímzés, mint kötelező tananyag szerepelt. Az 1930-as években a Háziipari Foglalkoztató keretein belül készültek a vásárhelyi hímzésű textíliák, s ezeket már értékesítették, nemcsak a fővárosban, de külföldön is, Svédországban, Finnországban, Dániában. Eljutott az 1938-as párizsi világkiállításra is.

A háború után, az 1950-es években indult meg a vásárhelyi hímzés újabb karrierje, annak az országos programnak a keretében, melynek célja a népművészet felkarolása volt. Központi kezdeményezésre 1952-ben Hódmezővásárhelyen is megalakult a Háziipari Szövetkezet, s a következő évben már termékei között szerepeltek a vásárhelyi hímzésű darabok, majd rövidesen ez vált a szövetkezet fő profiljává.
A kor igényeinek megfelelő és magas színvonalú munkák születésében nagy szerepe volt Sárosi Mihályné Tolnai Eszternek, aki 1953-ban került a szövetkezetbe és 1989-ig

dolgozott ott. 1959-től a népművészeti részleget vezette, 1964-től pedig önálló tervezőként dolgozott. 1967-ben Népművészet Mestere címet kapott. Idővel számos tanítványt nevelt ki, akik segítségére voltak ebben a munkában.

Az 1980- as évek elejére széles bedolgozói hálózat alakult ki, nemcsak a városon belül, de a környék kistelepülésein is. 1981-ben 274 hímző bedolgozója volt a szövetkezetnek.

Az 1990-es évek elejétől csökkent a kereslet, és ezzel együtt a bedolgozók száma is. A szövetkezet 1995-ben szűnt meg, de a helyi önkormányzat átvette ezt a tevékenységet és „Hímzőműhely” néven működtette tovább.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

forrás: http://vasarhelyihimzes.hu/
https://netfolk.blog.hu/
http://www.vasarhely24.com/