SumidaFOGÁHOZ VERI A GARAST
Ha valaki nehezen ad ki pénzt, és olyannyira takarékos, hogy az szinte már zsugoriságnak hat, gyakran mondjuk rá: fogához veri a garast. Első látásra egyszerűnek tűnik a magyarázat: akkor haraptak rá eleink egy-egy pénzérmére, ha arról akartak meggyőződni, tényleg nemesfémből van-e a pénz. Igen ám, csakhogy ezt a szólást általában a pénz kiadásához, és nem az ahhoz való hozzájutáshoz szoktuk kapcsolni. Ahogy O. Nagy Gábor, a szólások kiváló szakértője Vas Gerebent idézi: „A húszast előbb a fogához veri, aztán adja ki”. S mi értelme lenne akkor próbálgatni egy pénzdarab arany vagy ezüst voltát, amikor éppen megszabadulni szándékozunk tőle?
A magyarázatot egy néprajzi adat szolgáltatja számunkra. A hajdan magyar lakosságú Opálhíd községben jegyezték fel, hogy „a hetivásáron a gyümölcsöt áruló falusi néni … a portékájáért kapott első garast a fogához veri: hadd jöjjön az apja és az anyja is utána”. Ez a szokás annak a néphitnek egy tökéletes kifejeződése, ami valamiféle mágikus egységben látta az embert mindazzal, amihez a nyála hozzáért. A szólás azt fejezi ki, hogy a kívánt cél eléréséhez – vagyis a pénz odavonzásához – még nyálra sem volt szükség, megtette egy apró foghoz-koccintás is.
szerk.: Haulik Beatrix
