KULISSZATITKOK, AVAGY A DÍSZLETFESTÉS KEZDETEI MAGYARORSZÁGON

KULISSZATITKOK, AVAGY A DÍSZLETFESTÉS KEZDETEI MAGYARORSZÁGON

Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében, melynek hét felvonása
A hét kor.

Írta a halhatatlan Shakespeare Vilmos. Igen egy időben, a magyar színjátszás hőskorában így nevezték az avoni hattyút. Arról azonban Vilmos bácsi sem beszélt, hogy a színi előadásoknak már a kezdetektől elengedhetetlen része volt a háttér, a díszlet. Bár van rá utalás a Szentivánéji álomban, amikor Zuboly a takács, aki minden szerepet maga akar eljátszani, felvállalná a szerelmeseket elválasztó fal szerepét is.
Korszakának színdarabjai mögött még általában egy több kevesebb tehetséggel mázolt vászon jelezte a környezetet, de rövid időn belül ez a foglalkozás is kiteljesedett.

A pesti díszletfestő műhelyek

A 19. század második felében a díszletek a rendező utasításai alapján festőműhelyekben készültek, amelyek a színház kötelékébe tartoztak, vagy önálló cégként dolgoztak. Sőt, mivel a rendező általában a darabban meghatározott belső vagy külső teret kért, és ezeket az ismert minták alapján lehetett elkészíteni, egyes festők szalon-, tájkép-, épületfestésre szakosodtak. Általánossá vált, hogy egy díszletfestő műhely vezetőjét nevezzék ki a színház főfestőjévé, aki azután nemcsak az anyaszínház részére készített színpadképeket, hanem más társulatok számára is dolgozott. A „nemzeti színházak festője” vagy az „udvari színházi festő” cím kitüntetést, a műhely számára további megrendeléseket jelentett.
A díszletterv nem volt védett műalkotás, nem kizárólag az a festőműhely sokszorosította a színpadképet, amelyik az eredetit kitalálta. A nagy cégek sikeres terveit – esetleg kisebb változtatásokkal – a többi műhely is másolta és terjesztette.

A legfontosabb a díszletfestő mesterségbeli tudása, illúziókeltési képessége volt. A közeli, egyenletes világítás, különösen a gáz fénye, érvényre juttatta ecsetkezelésének szépségét is, így munkáját néha festői műként tartották számon. A színházak számának szaporodása azt vonta maga után, hogy több festő közös céget hozott létre, s így jobban ki tudták szolgálni az igényeket. Ilyen volt például az a műhely, amelyet három művész: Carlo Brioschi, Hermann (Magyarországon Ármin) Burghart és Johann Kautsky hozott létre Bécsben. Miután megkapták a Hoftheatermaler (udvari színházi festő) címet, a Monarchia egyik legismertebb vállalkozását működtethették.

A pesti színházak a 19. század közepéig osztrák festőkkel vagy bécsi műhelyekben készítették díszleteiket. Ezekben az évtizedekben mind a pesti Német Színház, mind a Nemzeti Színház legtöbbet foglalkoztatott mestere Hermann Neefe volt.

Az első magyar díszletfestőként a sokoldalú színészt, Telepy Györgyöt tarthatjuk számon, aki a Nemzeti Színház számára dolgozott.
A tatai Esterházy Miklós gróf megrendelésére Az ember tragédiájához készült leghíresebb díszleteket, amelyek Zichy Mihály illusztrációit dolgozták át meiningeni-Makart stílusban, Kautsky és Rottonara cége készítette 1892-ben.

Pesten az első díszletfestő műhelyt 1865-ben idősb Lehmann Mór létesítette, aki hamarosan kiérdemelte az „állami színházak díszletfestője” kinevezést. Lehmann szülőhelyén, a drezdai színházban kezdett díszletfestőként dolgozni, 1843-ban áttelepült Bécsbe, majd 1850-ben kinevezték udvari színházi festőnek, és rendszeresen dolgozott a Burgtheaternek. 1852-ben a pesti Nottheater megnyitóján Friedrich Schiller Az orléans-i szűz című drámájának díszleteit együtt készítette Theodor Jachimoviczcal és Hermann Neefével.

Művei jellegzetesen historikus, festői, látványos alkotások voltak, drága és bonyolult technikával kivitelezve. Adolf Müller Die Eselshaut című darabjában, a pesti Deutsches Stadttheaterben például bengáli tűz, magasra szökellő forrás, kagylókkal és csigákkal díszített tengerfenék, a levegőben lebegő géniuszok kápráztatták el a közönséget.
A Nemzeti Színház 1866-tól dolgoztatott Lehmann-nal. Műterme a régi Nemzeti Színház melletti ház padlástermében volt. Amikor a színház 1871-ben leégett, nemcsak a Nemzeti díszletei és jelmezei semmisültek meg, hanem a mester díszletvázlatai is. A Nemzeti Színházban különösen a Szentivánéji álomhoz (1869) és a Tannhäuserhez (1871) készült díszletei arattak nagy tetszést. Sikerét jól jellemzi az a kritika, amely 1869-ben Daniel-François-Esprit Auber A boldogság első napja című operájának bemutatójáról jelent meg:
„hosszas készületek után végre mi is szerencsések voltunk meghallhatni, vagy inkább megláthatni, mert az est dicsőségének oroszlánrésze Lehmanné, a színház festőjéé volt”

Nézzük csak, mit is ír erről a foglalkozásról, nevezhetjük bátran iparművészeti ágnak is, a Színházművészeti lexikon 1929-1931 között készült címszava:
„Díszletfestés”

– A színházak díszletfestése nem ötletszerűen történik, hanem alapos megbeszélés, tervezés és a szakértők hozzászólása alapján. Az ilyen megbeszélésnél jelen van a szerző, az igazgató, a rendező és a szcenikus. A tervező elkészíti — természetesen kicsinyítve — a díszlet modelljét, amely teljesen hasonlít az elkészítendő díszlethez. Az ilyen kis modell alapján tervezik magát a nagy díszletet, ami után megkezdődik a díszlet megfestése, még pedig a következő módon. A műterem padlójára hatalmas vásznat feszítenek ki, hogy annak felülete a festésnél egyenletes maradjon. Ezután enyvezett hegyikréta alapozással kezdik meg a munkát, melynek megszáradása után egy hosszú zsinór segítségével megrajzolják a négyzetmétereket. Ezután jön a tulajdonképeni festés, aranyozással és figurális változásokkal befejezve. Ha az egész munka megszárad, a megfelelő részeket kivágják.
Utána megkezdődik az asztalosok munkája, akik a vásznakat »felrámázzák«, azaz lécekre kifeszítik. Ez az eljárás magára a kulisszákra vonatkozik. A következő munka kiterjed az u. n. lógó díszletekre, úgymint egész ív, fél ív, háttér, hátfal, mennyezet, soffita stb. Mindezek felső és alsó lécezést kapnak és azokat felsodorva szokták beraktározni.
A horizont megfestése nagy gondot igényel, mert ez egybefoglalja a színpad teljes látókörét és szükség esetén, hogy a panoráma artisztikusabb legyen, két oldalt pótló toldalékot kap. Transzparenseket is szoktak alkalmazni a színpadokon, melyek elkészítési módja abban áll, hogy a vászon egyes részeit a díszlettervező utasítása alapján kivágják és helyébe siffónt toldanak, ezt anilin festékkel befestik, feltéve, ha azon a helyen például ablaknak kell lennie, vagy esetleg tüzet kell rögtönözni, továbbá ha vízhullámzást akarnak bemutatni, stb. Előfordul az is, hogy a jelenés sötétedést, illetve alkonyadást kíván, ekkor a transzparens szintén kitűnően felel meg rendeltetésének.
Az erdőívek kivágásához még az a processzus is járul, hogy hátul u. n. cérnahálókat varrnak rá (gaze), melyek az ágakat és leveleket takarják. Ha pedig »levegő«-díszletről van szó, akkor sűrítést alkalmaznak, borsótüll és organtin felvarrásával. Ilyen módon, midőn már elkészültek a díszletek, azoknak hátfalára felírják, hogy melyik oldalon kell azokat használni. A színpadnak három része van ugyanis, jobb, bal és középső oldala, A M. Kir. Operaházban a jobb oldalt V. 0. jelzéssel jelzik, ez a városi oldal, L. 0. jelzés pedig azt jelenti, hogy az illető díszletet a bal oldalra (ligeti oldal) helyezik el.”
Mára a díszletezés önálló foglalkozássá, szakmává vált, képzése főiskolai szinű.
Kedves színházrajongó Olvasó, talán ezzel a rövid kis írással sikerült röpke bepillantást nyernünk annak a munkának a rejtelmeibe, amiről sokáig azt hittük, hogy csak mázolgatás….És még nem említettük a világítást valamint a hangosítást…
Köszönöm a figyelmet.

írta és szerkesztette: Pester Béla
forrás:
– színháztörténeti lexikon I-II.
– képek a sziakomárom oldalról