SumidaA mai köznyelvben önállóan nem él a duga szó és annak, hogy valami “dugába dől”, azaz kudarccal végződik, meghiúsul, csak egységes kifejezésként van értelme. Így, állandósult szókapcsolatként használja Arany László is a A délibábok hősében:
“Hány remény dőlt hirtelen dugába,
Hány édes álom “csillagott rúgott””
Palóczi Horváth Ádám egyik költői levelében használta, és kortársaival, például a tiszántúli Csokonaival is megismertette ezt az eredetileg dunántúli tájnyelvi kifejezést:
“Ez Balaton mellyéki dialektus […], de szokás így szólani más bortermő helyeken is, ahol a hordó, […] ha öszvedűl, azt mondják: dugába dűlt. Sokszor és helyesen élnek ezen hasonlatossággal az olyan dolgokra, melyek rosszul sűlnek el.”
A szólás duga szava tehát dunántúli tájszó, amelyet máshol donga alakban használnak és van forrás a szólás “dongába dől” változatáról is. A szólás a XVIII. század végén vált országszerte ismertté.
De miért dől dugába vagy dongába a hordó? A XVI-XVII. században még nem ismerték a hordódongák szilárdabb rögzítését lehetővé tevő vasabroncsot. Akkoriban még csak könnyen korhadó faabronccsal, fűzfavesszővel, hárskötéllel erősítették össze a hordó falát alkotó dongákat. Így gyakran megesett, hogy a tönkrement abroncsú vagy kiszáradt boroshordó összedőlt vagy ahogy régen a Dunántúlon mondták: dugába dőlt.
Forrás: O. Nagy Gábor: Mi fán terem?
