A világ nyolcadik csodája?

A világ nyolcadik csodája?

Egyszer volt, hol nem volt egy észak-afrikai ország, amelyik nagy álmokat szőtt. Vezetésének számtalan hibája, sőt bűne volt, de volt egy grandiózus terve, amely félbemaradt állapotában is bekerült a Guiness Rekordok közé, mint az eddig épített legnagyobb emberalkotta öntözőrendszer.
Köztudomású, hogy Afrika északi részén az emberek számára nem az olaj a legnagyobb érték, hanem a víz. Ott ahol évente jó ha 200-400 mm csapadék hullik nem sok mindent lehet kezdeni.
A múlt század 50- 60 -as éveiben, Líbiában, nagy olaj- és édesvízkészleteket fedeztek fel – mindkettőt mélyen a föld alatt, szinte egy időben. Pontosabban a Núbiai sivatag homokja alatt.
A núbiai víztartó réteget 1953-ban fedezték fel brit geológusok, miközben olajlelőhelyeket kerestek. Ennek egy része Líbia, Egyiptom és Szudán alatt húzódik. A benne lévő friss víz 100–500 méter vastag, kemény homokkő alatt rejtőzik, és mint a tudósok megállapították, akkor gyűlt össze a föld alatt, amikor termékeny szavannák húzódtak a Szahara helyén, amelyeket a gyakori heves esőzések öntöztek.
Ennek a víznek a legnagyobb része a 38–14 ezer évvel ezelőtti időszakban halmozódott fel, bár néhány víztározó viszonylag nemrégiben alakult ki – Kr.e. 3000 évvel, amikor bolygó éghajlata drámai módon megváltozott, a Szahara sivataggá vált, de a víz, amely évezredek óta beszivárgott a földbe, már ott rejtőzött a földalatti tározókban.
A tudósok úgy vélik, hogy a núbiai földalatti víztározó tartaléka egyenértékű a Nílus folyó kétszáz évi vízhozamával.
Ha Líbia, Algéria és Csád közelében az üledékes kőzetekben található másik, legnagyobb földalatti tartalékokat vesszük, akkor ezek elegendőek lennének ahhoz, hogy ezeket a területeket 75 méteres víz réteggel borítsák be. Becslések szerint ezek a tartalékok 4-5 ezer évig kitartanak.
A vízellátó rendszer bevezetése előtt az ország által megvásárolt ásványmentesített tengervíz ára köbméterenként 3,75 dollár volt.
Ugyanakkor a projekt létrejöttével az 1 köbméter víz kitermelésével és szállításával kapcsolatos összes költség összege a líbiai államnak (a háború előtt) 35 amerikai centbe került, ami 11-szer kevesebb, mint korábban. Ez már összehasonlítható volt az európai városokban a hideg csapvíz költségeivel. Összehasonlításképpen: az európai országokban a víz költsége körülbelül 2 euró köbméterenként.
A Szahara -sivatag felszíne alá rejtett víz kitermelésének ötlete már 1983 -ban megjelent.
Líbiában – egyiptomi szomszédjához hasonlóan – a terület mindössze 4 százaléka alkalmas emberi életre, a fennmaradó 96 százalékot a homok uralja. Valamikor a modern Jamahiriya területén olyan folyómedrek voltak, amelyek a Földközi -tengerbe folytak. Ezek a csatornák azonban már régen kiszáradtak.
A közvetlen építési munkálatok 1984-ben kezdődtek. A beruházás teljes költségét kezdetekor 25 milliárd dollárra becsülték, ebből az első szakasz mintegy 5 milliárd dollár, a grandiózus terv teljes befejezése, a tervek szerint minimum 25 év lett volna.
Egy egyedülálló, a világ legnagyobb csőgyárának építését Líbiában dél-koreai szakemberek végezték modern technológiák felhasználásával.
Az országot a világ vezető vállalatainak szakemberei keresték fel az Egyesült Államokból, Törökországból, Nagy-Britanniából, Japánból és Németországból. A legújabb technológiát vásárolták. A betoncsövek szállításához 3700 kilométernyi utat építettek, amely nehéz berendezések mozgását is lehetővé tette.
A vízellátó rendszer fő ágai 7,5 méter hosszú, 4 méter átmérőjű és több mint 80 tonnás betoncsövekből állnak. Összességében több mint 530 ezer ilyen cső felhasználását tervezték.
A fővezetékekből a városok közelében épített tározókba 4–24 millió köbméter víz jut be, és ezekből indulnak a városok és falvak helyi vízellátási rendszerei.
1989-ben a víz eljutott az Ajdabiya és a Grand Omar Muktar tározókba, 1991-ben pedig az Al Gardabiya tározóba. Az első és legnagyobb szakaszt hivatalosan 1991 augusztusában nyitották meg vízzel ellátva olyan nagyvárosokat, mint Sirte és Bengázi. 1996 augusztusában folyamatosan ellátták Líbia fővárosát – Tripolit.
A vízellátáshoz való jogot alapvető emberi jogként felismerve a kormány nem számolt fel vízdíjat a lakosságnak.
A projekt teljes befejezése után 155 ezer hektár föld vízellátását és megművelését tervezték.
A Líbia által termelt víz 70% -át a mezőgazdasági ágazat, 28% -át a lakosság, a többit pedig az ipar fogyasztotta el.
De a kormány célja nemcsak az volt, hogy a lakosságot teljes mértékben ivóvízzel látja el, hanem az is, hogy csökkentse Líbia függőségét az importált élelmiszerektől, és a jövőben – biztosítsa az ország ellátását teljes mértékben saját élelmiszertermeléséből.
A vízellátás fejlődésével nagy mezőgazdasági gazdaságok létesültek búza, zab, kukorica és árpa termelésére, amelyeket korábban csak importáltak. Az öntözőrendszerhez csatlakoztatott öntözőgépeknek köszönhetően az ország száraz vidékein nőttek a mesterséges oázisok és a több száz métertől három kilométerig terjedő átmérőjű mezők.
A terv széles körű kritikákat váltott ki. Az ellenzői szerint a lehetséges környezeti hatásokat nem mérték fel. Senki nem tudja, milyen hatással lesz a kitermelés a meglévő mezőgazdasági területekre.
A terv megvalósítása ellen a szomszédos Szudán és Egyiptom is tiltakozott, mert veszélyeztetve érzik saját föld alatti vízkészleteiket.
Jelenleg Líbiában a második polgárháború zajlik, változó intenzitással. A már megépült vízellátó rendszer működtetésében is rendszeresek a fennakadások. De azt tudomásul kell venni, hogy a szembenálló felek is előbb utóbb megszomjaznak, vízre nekik is szükségük van…..

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás:
– crome-effect
– mtak, a líbiai biztonsági szektor fejlődési sajátosságai
– wikipédia