JAPÁN FAMETSZET

JAPÁN FAMETSZET
A fametszet a legrégibb grafikai eljárás, egyidős a kínai-japán kultúrával, mert elmondhatjuk, hogy amióta a Távol-Keleten a szép tarka kimonót hordják, azóta létezik a fametszet őse is a mintanyomó dúc. Bizonyos értelemben már akkor megszületett, amikor a selyemkimonó mintáihoz készülő dúcokkal kisebb selyemdarabokon próbanyomatokat csináltak. Ehhez már csak annyi kellett, hogy ez a külön részlet valami értelmeset ábrázoljon, egy virágot, egy házat, egy madarat, s kész is volt az első grafikai mű. Egyébként ma is gyakori, hogy modern fametszetről selyemdarabra készülnek levonatok.
Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Tisztáznunk kell, hogy a grafikai művek fő kritériuma a sokszorosíthatóság elve, ez azonban nem tévesztendő össze a reprodukálhatósággal. Például a ceruza-, szén-, vagy krétarajz nem grafika, annak ellenére, hogy a közfelfogás annak tartja. Ezek műkifejezéssel élve ’unikák’, egyetlen példányok, melyeket csak reprodukálni lehet, de sokszorosítani nem. Régebben a sokszorosított lapoknak is korlátozott számú példánya volt számozottan, pl a 12/50 azt jelentette, hogy az elkészült 50 példányból a tizenkettedik. Ma egy rézkarc acélozásával több ezer nyomat készíthető.
Visszatérve eredeti témánkhoz a kínaiak a fatáblás nyomtatást i.sz. 600 körül találták fel. Az első ránk maradt fametszetű kép 868-ban készült, Stein Aurél találta Tunhuangban (Ny.Kína) , egy kínai nyelvű buddhista szutra illusztrációja.
Ma a londoni British Múzeum őrzi. A kivitel finomsága arra enged következtetni, hogy a fametszet illusztrációnak ekkor már bizonyos múltja volt.
A kínai fametszet aranykora a XVI-XVII. század, ekkor a színes fametszet már nemcsak illusztrációként, hanem önálló műfajként is megjelent.
Japánban a XVII. századtól virágzik ukiyoe (a „múló világ képe” ) mint népies festmény és mint fametszet. Ezt ismerte meg később Európa elsőnek a keleti fametszetek közül, ezért van az, hogy ha keleti fametszetet emlegetnek Európában, akkor a japán fametszetre gondolnak általában.
Ezzel egyidőben persze már Európában is létezett a fametszet, de ezeknek az eredeti tollrajzok fametsző mesterek által készített „reprodukálása” volt a célja (Dürer, Holbein, Altdolfer). Valódi fametszetről akkor beszélünk (Európában) ha maga a művész metszi az alkotást.
A Távol-Keleti technika ettől eltérő, erről beszélünk a továbbiakban.
Az elkészítés technikájáról röviden.
A japánok és a kínaiak levonataikat rendszerint nem zsíros (olaj-) festékkel készítették, hanem keményítős festékkel, vagyis vízfestékkel.
Az ukiyo-e nyomatok készítése röviden a következőképpen foglalható össze. Először egy vázlatot készít el a mester, ezt követi a rajz átvitele egy dúcra, a színek megjelölésével. A faragó a nyomtatás részére lefesti a tükörképet egy domború dúcra, majd kifaragja először a teljes képet – a fekete-fehér nyomat részére –, majd külön-külön kifaragja a különböző színek dúcait, ahogy azt a mester megjelölte. A dúcok faragásához cseresznyefát használnak.
Ezt követően megkezdődik a kép nyomtatása az eperfa kérgéből előállított kézi készítésű papírra – igényes, kézzel készített wasi papírra-, amelyeket a különböző színek egymásra nyomása követ. A színek intenzitása ténylegesen a nyomtató által gyakorolt nyomás mértékétől függ. A színek közötti finom átmenetet az eltérő nyomás mértéke adja. Esetenként két szín átfedése egy harmadikat idéz elő.
A végén kerül rá a festő aláírása és/vagy pecsétje.
A hanga (nyomat) egy jelenkori változata az ukiyo-enak, de a korabeli ukiyo-e készítéstől eltérően a mester végzi az egész gyártási folyamatot. A hanga művészet valójában egyfajta újjászületése a hagyományos ukiyo-enak, bár az ősi típusú hanga nyomatok eredete ténylegesen egészen a Nara-korszakig követhető vissza.
Az ukijo-e metszetek legszembetűnőbb tulajdonsága, a határozott, merész és egyenletes vonalvezetés. A legelső nyomatok egyszínűek voltak, és ezek a vonalak voltak az egyetlen elemek, melyeket nyomtattak; a színek megjelenése után is ezek a vonalak uralkodtak a képeken. Az ukijo-e kompozíciójára jellemző a formák sík téren való elhelyezése. Ez megfigyelhető a rajtuk szereplő alakok esetében is, ők is egy síkban voltak elrendezve. A figyelem megragadására a vertikális és horizontális vonalak közötti kapcsolat, a kisebb dekoratív elemek, vonalak, formák alkalmazása, illetve a ruhákon megjelenő mintázat szolgált.
Az ukijo-e korai művelői magukkal hozták azt a kifinomult tudást, mellyel a kompozíció összeállításának alapelveit alkalmazni tudták, illetve amely a klasszikus kínai festményeket jellemezte. Ezek a művészek fokozatosan elhagyták a nyilvánvalóan kínai hatást, hogy kifejleszthessenek egy eredeti, japánra jellemző művészeti stílust.
Először Hisikava Moronobu gyönyörű nőket ábrázoló festményei és fekete-fehér nyomatai arattak sikert az 1670-es években. A színes nyomatok fokozatosan jelentek meg, először csak kézzel színezve, és kizárólag speciális megrendelésekre.
Az 1740-es évekre a Maszanobu-féle művészek körében általánossá vált, hogy több dúcot használtak egyes területek megszínezésére.
Majd az 1760-as években Szuzuki Harunobu sikere a nisiki-e nyomatokkal (másnéven brokátképekkel) vezetett el ahhoz, hogy a teljesen színes alkotások általánossá váltak, így mindegyik nyomatot tíz vagy több dúccal készítettek el. A műértők nagyra értékelték a női szépségek illetve színészek portréit, melyeket a 18. század végén, olyan művészek alkottak, mint Kijonaga, Utamaru és Saraku.
A 19. században egy leginkább tájképeiről híres páros vált meghatározóvá: a merész formalista Kacusika Hokuszai, akinek A nagy hullám Kanagavánál című fametszete máig a japán művészet egyik legismertebb alkotása; és leginkább a Tókaidó ötvenhárom postaállomása (Tókaidó godzsúszancugi) című sorozatáról ismert Utagava Hirosige, művésznevén Icsijúszai Hirosige. A két mester halálát követően, és az 1868-as Meidzsi-restauráció utáni technológiai és társadalmi modernizációt követően az ukijo-e készítése gyors hanyatlásnak indult.
Ezek az alkotások még napjainkban is gyűjtőcsemegék, noha nagyon sok függ az állapotuktól (restaurálni gyakorlatilag lehetetlenség őket, és a nyugati keretezési szokások sem tettek jót nekik). A régiségkereskedők sokszor modern albumokból kimetszett és berámázott fényképmásolatokat adnak el gyanútlan laikusoknak.
Köszönöm a figyelmet!

írta és szerkesztette: Pester Béla
forrás:
– A Képzőművészet iskolája 1979, A fametszet Molnár C. Pál
– wiki.org