AZ “IGAZI” UTOLSÓ SZAMURÁJ

AZ “IGAZI” UTOLSÓ SZAMURÁJ

Azok, akik a Pillangókisasszony és/vagy az „Utolsó szamuráj” című történelmi ihletésű film eredeti, valóságos hőseire kíváncsiak, csalódni fognak. Sajnos megint azzal kell kezdenem, hogy nem is úgy volt és nem is az volt a főszereplő akinek hisszük, de lépjünk egy kicsit vissza az időben, mielőtt belekezdenénk az utolsó szamuráj történetébe.
A Japánt egykor uraló szamuráj kaszt és az őket vezető daimjók és sógunok rideg, a személyes becsület köré épülő világáról régóta igen romantikus kép él a nyugati emberek többségében és se szeri, se száma az olyan fiktív és valós (vagy legalábbis annak mondott) történeteknek, amelyekben egy külföldi eme újkori lovagi világba csöppenve kivívja a szamurájok megbecsülését.
1867-ben a fiatal, tizenöt éves Mucuhito trónralépésével – apja, Komei császár halálát követően – minden megváltozott Japánban. Ezt a korszakot hívjuk Meidzsinek a „felvilágosult uralom” korszakának.

AZ ELŐZMÉNYEK

Az ezt megelőző kétszázötven évben Japánban feudális rendszer működött, mindössze annyi külföldi kapcsolattal, amit néhány holland kereskedő és spanyol illetve portugál misszionárius jelenléte jelentett. A császár – inkább vallási, mint politikai tekintély (földi istenség) – nem kormányzott, de legitimitást adott a rendszernek, kiotói palotájában gyakorlatilag rabként élt udvartartásával.
Az országot valójában a sógun (hadvezér) irányította, több mint két évszázada egyazon hűbéresi körhöz tartozó személy és tartotta fenn a rendet. Hatalmának gyakorlásához a bakufura, egy inkább katonai, mint civil adminisztratív udvari szervezetre, a saját hűbéri birtokkal rendelkező feudális hűbérurakra, kincstári hivatalnokaira, és magánhadseregére – amely az előjogokat élvező harcos kasztból, a szamurájokból állt – támaszkodott. A társadalmi piramis alján a parasztokból és halászokból, nagyrészt jobbágyokból, illetve kereskedőkből, kézművesekből álló nép állt, akik évszázadokon keresztül tűrték az arisztokrácia önkényeskedését és viszályait.
1853. július 8-án azonban megérkezett – nem, nem Pinkerton amerikai tengerészhadnagy, a USS Abraham Lincoln hadihajó parancsnoka a Pillangókisasszonyból – hanem Matthew Calbraith Perry sorhajókapitány négy hadihajóval Edo (a mai Tokio ) kikötőjébe.
Perryt az Egyesült Államok elnöke azzal a bízta meg, hogy menjen hajórajjal Japánba, és bírja rá az ázsiai ország kormányát a diplomáciai és főleg a gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok felvételére. Perry arra a következtetésre jutott, hogy a hagyományos japán elzárkózást csak akkor lehet megváltoztatni, ha azt katonai erővel kényszerítik ki.
A japánok távozásra szólították fel, de ezt visszautasította. Közölte: ha a szigetország vezetése nem delegál megfelelő embert, aki átveszi az amerikai kormány által küldött dokumentumokat, akkor erővel fogja kézbesíteni azokat.
Miután Japán nem mutatott hajlandóságot a szerződés aláírására, Perry három nap múlva visszavonult. Azt üzente, hogy nemsokára visszatér a válaszért – 1854 februárjában beváltotta ígéretét, és jóval nagyobb erővel, egy kilenchajós flottával jelent meg az Edo-öbölnél, a mai Tokiónál. A fenyegetés hatására március 31-én a japánok aláírták a kanagavai egyezményt, és ezzel véget ért a szigetország kétszáz éves elszigeteltsége.
Az egyezmény értelmében a japánoknak jobb bánásmódot kellett biztosítaniuk a náluk partot érő hajótörötteknek, engedélyezniük kellett, hogy az amerikai hajók üzemanyagot és ellátmányt vegyenek fel két kisebb kikötőben és az amerikaiak kereskedelmi privilégiumokhoz jussanak.
A „ látogatást” követő időszakban Japán több nagyhatalommal is úgynevezett „egyenlőtlen szerződést” kötött, amelynek keretében a külföldiek különleges kiváltságokkal végezhettek kereskedelmi tevékenységet Japánban.
A „szerződések” válságot robbantottak ki az arisztokráciában, amely már megosztott volt a sógunhoz közeliek és a kevésbé befolyásosak között. Az előbbiek hajlottak a megegyezésre: nem nyitottságból, hanem mert tudták, hogy nem rendelkeznek megfelelő haderővel ahhoz, hogy szembeszegüljenek az észak-amerikaiakkal. Az utóbbiak, akik távolabb voltak a sógun hatalmi köreitől és nem részesültek annak előnyeiből – jutalékokból, ajándékokból, egyszerűbben fogalmazva a kenőpénzekből – visszautasították a „barbárok” követeléseit.
Az országot elárasztották a külföldi kereskedők, ami viszont egy idegenellenes gyűlölethullámot indított el és lázongások törtek ki a sóguni kormányzás ellen. Az erőszakos megmozdulásokat végül a nyugati erők segítségével leverték. Katonai alárendeltségük tudatában mind a sóguni adminisztrációban , mind az udvarban megerősödni látszottak azok a nézetek, amelyek szerint reformokat kell bevezetni, gyökeres változásokra van szükség ahhoz, hogy egy erős hadsereg alakulhasson meg, amely Japánt „gazdag és erős nemzetté” teszi. Ez tűnt az egyetlen lehetőségnek, hogy elkerüljék: a nyugati hatalmak Japánra kényszerítsék törvényeiket, ahogy azt tették korábban Kínával és a többi országgal Ázsiában.
1867-ben már a kormányzásnak a csőddel és az összeomlás közelségével kellett szembenéznie. Japánt körbevették a gyarmatbirodalmak, akik jelentős befolyásra akartak szert tenni a japán kereskedelemben. Japán egyenlőtlen kereskedelmi egyezményeket kötött a nyugati hatalmakkal mindezt annak ellenére, hogy a császár megtagadta a beleegyezését. Kétszer is kinyilvánította szándékát, hogy tiltakozásul visszavonul a hivatalából.
Kómei császár szinte minden fejlesztés miatt dühös volt uralkodása alatt. Élete során soha nem látott külföldieket és csak keveset tudott róluk. Uralkodása alatt egyre többet szerzett vissza hatalmából, ahogy a sógunátus hanyatlott, habár ez egyelőre csupán konzultációkra, és egyéb hivatalos szertartásokra korlátozódott.
A sógunátus hatalmának összeomlásával szinte egyidőben, 1867 januárjában a császárnál fekete himlőt diagnosztizáltak. Ez nagy meglepetést váltott ki, mert állítólag a császár azelőtt sosem volt beteg. sokan azt gondolták, hogy merénylet áldozata lett, amiért közel került a sógunhoz, hogy közösen keressenek utat Japánnak az egyre nagyobb kihívást jelentő körülmények között. Nem tudni hogyan betegedett meg ezért úgy gondolják, hogy az udvar egy tagján keresztül eljuttattak hozzá egy kendőt, amin megkapta a vírusokat.

MEGHALT A TENNO, ÉLJEN A TENNO

Az ekkor már felnőtt nevén, Mucuhitóként tisztelt herceg 1868 januárjában akárcsak az elődje, ő is 15 évesen vette át az ekkor már egyre erősödő császári hatalmat.
Az 1868. áprilisi „ötcikkelyes esküben” a császár új, demokratikus államberendezkedés mellett tett hitet. Szeptemberben bejelentette Edo városának (a sógun udvarának addigi helye) névváltoztatását Tokióra, azaz „keleti fővárosra”, október 15-én pedig formális megkoronázására is sor került.
Habár a sógun maga mondott le, a sóguni adminisztráció ellenállt a változásoknak, és a polgárháborús helyzet egészen 1869-ig, a sóguni rend híveinek teljes vereségéig kitartott.
A sógunátus helyét az úgynevezett államtanács vette át, amelyben három főminiszter vezette a kormányt, e rendszer az 1880-as évektől változott fokozatosan nyugatiasabb mintájúra.
A császár hatalmának visszavételével egyúttal azt is kijelentette, hogy a nagybirtokosoktól, azaz a daimjóktól „visszaveszi” földjeiket. A 280 nagybirtokot 1871-ben 72 prefektúrába rendezték át. A hajdani daimjókat korábbi bevételeik tíz százalékával kárpótolták évente, és kötelező volt Tokióba költözniük – többségük teljességgel visszavonult a politikától.
Azonban nem mindenki.
Az „utolsó szamuráj” filmbéli alakjának mintája, kezdetben a nemes lelkű, végletekig erkölcsös és tradicionalista szamuráj vezér valós megfelelője Saigo Takamori (1828–1877), háborús hős parancsnok, aki győzelemre vezette a császári csapatokat. Ennyiben azonban véget is ér a hasonlóság közte és a filmbéli Katsumoto között. Saigo ugyanis egyáltalán nem volt a modernizáció ellenzője, csak éppen a hadsereg – és benne a hozzá hűséges szamurájok – támogatását tartotta a legfontosabbnak. Miután nem tartozott a leghatalmasabb Meidzsi-párti oligarchák közé, fokozatosan háttérbe szorult – innentől már az „új, erkölcsösebb kormányt!” jelszavával szerzett magának híveket.
Miután kénytelen volt lemondani minden állami pozíciójáról, visszavonult Satsuma tartományba, és létrehozott egy kis államot az államban. Korszerű félkatonai alakulat felállításába kezdett; katonai akadémiát, tüzérségi iskolát alapított. 1867 elejére a tartomány gyakorlatilag függetlenedett a császári kormányzattól.
És itt érkezünk el filmünk főhőséhez, a filmbéli meghasonlott alkoholista, de végsőkig ellenálló amerikai katona, Algren százados alakjához.
Karakterének valós alapja egyértelműen egy francia tiszt, Jules Brunet volt. Brunet a francia tüzérség hadnagyaként, majd századosaként a császári hatalomátvétel idején tartózkodott Japánban, ahol feladata még éppen az utolsó sógun hadseregének modernizálása lett volna.
Brunet 1838. január 2-án született az északkelet-franciaországi Belfort városában. Katonatiszti karrierje során 1862 és 1864 között részt vett III. Napóleon császár mexikói intervenciójában, ahol a legmagasabb állami kitüntetést, a Becsületrendet is kiérdemelte.
1867-ben Japán III. Napóleontól kért segítséget a sógun seregeinek korszerűbbé tételéhez a bizonytalan politikai helyzetben. A franciák egy egész kontingensnyi tisztet küldtek, Brunet a tüzérség szakértőjeként lett az expedíció tagja, és a tervnek megfelelően kezdett bele a japán csapatok oktatásába.
A franciák nem önszántukból csöppentek a polgárháborús konfliktusba: 1868. január 27-én Brunet és társa, André Cazeneuve százados elkísérték Saigot és csapatait a császári fővárosba, Kiotóba. Az út célja az volt, hogy a sógunt és rokonait földjeiktől megfosztó császári rendelet visszavonását kiköveteljék.
Habár a seregük háromszor akkora volt, mint a császár pártján álló sereg – 15 000 fő állt szemben 5000-rel –, felszerelésük súlyosan elmaradott volt.
A császár pártján álló katonáknak huzagolt csövű puskáik, korszerű tüzérségi eszközeik, de még Gatling-féle forgócsövű „géppuskáik” is voltak, a sógunpártiak seregében még elterjedtek voltak a lándzsák és más szálfegyverek, tűzfegyvereik többsége pedig elavult, rövidebb lőtávolságú, simacsövű muskéta volt.
A négy napon át tartó küzdelem során Saigo több hadvezére is átpártolt a császáriakhoz, az oszakai várba visszavonuló seregnek azonban a vezér megígérte, hogy személyesen fogja őket vezetni a következő összecsapásba.
A Japánnal kapcsolatban álló nagyhatalmak ekkor – köztük Franciaország is – semlegességet fogadott a belháborúban, a császár pedig azt parancsolta meg, hogy a francia tanácsadók térjenek haza, és ne segítsék ellenségeit.
A kontingens tagjainak többsége így is tett, azonban Brunet és néhány társa (Arthur Fortant, Jean Martin, André Cazeneuve és François Bouffier) úgy döntött, marad, és harcol a sógunátus híveinek oldalán.
Döntésük pontos háttere máig nem ismert – Brunet gondolataira csupán egyetlen, magának III. Napóleon császárnak címzett leveléből következtethet az utókor. Brunet végső soron azzal magyarázta kitartását uralkodójának, hogy Franciaország számára az a kívánatos, ha a sógun uralja továbbra is a szigetországot. De Brunet korábban is hősiesnek mutatkozó személyisége alapján az is könnyen elképzelhető, hogy nagy hatással volt rá a Tokugava-klán szamurájainak harci szelleme, és kötelességének érezte megsegítésüket.
Bármi is járt a francia tüzértiszt fejében, ezt követően valódi veszélyben volt, és semmiféle védelemre nem számíthatott a francia állam részéről.
Az utolsó nagy csata Hakodate kikötővárosnál és környékén zajlott a szárazföldön és a tengeren, 1868 decemberétől egészen 1869 júniusáig. 7000 császári katona küzdött mindössze 3000 lázadóval.
Habár minden tőlük telhetőt megtettek, az ellenség számbeli és technikai fölénye kilátástalanná tette a helyzetet. Enomoto Takeaki admirális 1869. június 27-én kapitulált, elfogadta a császár uralmát, a sógunátus megszűnt létezni.
Hat hónappal hazatérése után Brunet már ismét a francia hadseregnél volt, és a későbbiekben részt vett az 1870-1871-es francia-porosz háborúban, katonatiszti karrierje során tovább lépkedett felfelé a ranglétrán, mígnem a Japánba küldött kontingens eredeti vezetője, Charles Chanoine hadügyminisztersége idején, 1898-ban meg nem tették a francia hadsereg vezérkari főnökévé.
Barátja, Enomoto admirális sem járt rosszabbul: miután elfogadta a császárt uralkodójának, kegyelemben részesült, és altengernagyi rendfokozatig vitte a császári haditengerészetben.
Később sikerült rávennie a császárt nem csupán arra, hogy megbocsásson Brunet-nek, de arra is, hogy többször kitüntesse. A kitüntetéseket, köztük a Felkelő Nap érdemrendet 1881-ben, illetve 1885-ben adták át Brunet-nek a párizsi japán nagykövetségen.
Jules Brunet 1911-ben hunyt el, 73 évesen.

Köszönöm a figyelmet.

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás:
– wiki.org
– Újkor.
– Múltkor