SumidaZórád Ernő
“Nekem száz oldal kell ahhoz, amit ő egyetlen vonallal ki tud fejezni” – mondta róla Márai Sándor.
Zórád Ernő (Balassagyarmat, 1911. október 16. – Budapest, 2004. április 8.) képregényrajzoló, festő, grafikus, illusztrátor, karikaturista, iparművész, a “Precíz Bohém”.
Felvidéki, elszegényedett középnemesi családból származott, Zórád Miklós és Wéber Kamilla gyermekeként született Balassagyarmaton. Gyermekéveit a Hont vármegyei Dacsókeszin töltötte. Családjának 1921-ben, komoly anyagi gondok miatt el kellett hagynia a trianoni békediktátum alapján Csehszlovákiához került Dacsókeszit, és Budapestre költöztek, a Tabánba. Kiemelkedő rajztehetsége korán megmutatkozott, 1927 és 1929 között az Iparművészeti Iskolában tanult Haranghy Jenő tanítványaként. Évfolyamtársa volt Ehrenfeld Miklós és Tóth Imre, aki később Michel Gyarmathy és Amerigo Tot néven vált ismertté.
Pályáját alkalmazott grafikusként és illusztrátorként kezdte. A világháború után a hazai diafilm és képregény-rajzolás úttörője lett.
A háború után kezdett a sajtóban dolgozni, először a Magyar Vasárnapnak, majd a Pesti Izének is rajzolt grafikákat, karikatúrákat. E lapok megszűnése után, 1951-ben került az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalathoz, ahol kezdetben címlapokat rajzolt a Füles rejtvénymagazinnak. Első képregénye, a Karl May regényéből készült Winnetou 1957-ben jelent meg. Ezt a munkáját egyáltalán nem tartotta sokra (mint mondta, “minden utálatom meglátszott rajta”); jelentősége abban áll, hogy ez volt az első magyar szóbuborékos képregény, azelőtt ugyanis Magyarországon csak képaláírásos történetek jelentek meg.
Saját elmondása szerint a képregény műfaját eleinte utálta és lenézte, kényszerűségből kezdett vele foglalkozni; mégis, miután felismerte, hogy “a képregény az alkalmazott grafika lehető legnehezebb műfaja”, annak talán legelismertebb és legnagyobb hatású hazai képviselőjévé vált, nagy szerepe volt a művészi értékű képregény kialakításában. Számtalan képregényt rajzolt (főként Cs. Horváth Tibor szövegíróval), amelyek a kor szűkös lehetőségei miatt csaknem mind irodalmi művek adaptációi voltak és néhány oldalas fekete-fehér folytatásokban jelentek meg különböző magazinokban. A ’70-es és ’80-as években néhány munkája teljes füzetekben, akvarellel színezett, nagyalakú albumokban, egész oldalas festményekkel gazdagítva látott napvilágot (1975-ben a Winnetout is újrarajzolta); ezek a füzetek – jobbára szintén irodalmi adaptációk és történelmi képregények – ma a gyűjtők féltve őrzött kincsei. Zórád alkalmazta először 1970 körül a kollázs-technikát, ami védjegyévé vált: a korhangulat megteremtése érdekében metszeteket, fényképrészleteket helyezett el a rajzok között.
Rendkívüli grafikai tudása mellé széles körű műveltség párosult, ennek köszönhetően mindig hitelesen tudott megrajzolni letűnt korokat; a történelmi személyeket és helyszíneket igyekezett a legapróbb részletekig hűen visszaadni. Vallotta, hogy egy képregényrajzolónak mindent tudni kell, minden tudományterületen jártasnak kell lenni ahhoz, hogy hitelesen mutathassa be a művének tárgyát. Olyan művész volt, aki nem leereszkedett a lenézett műfajhoz, hanem a képregényt emelte művészi színvonalra.
1952-től kezdve számos diafilmet készített, magazinokat, könyveket illusztrált. Sok illusztrációt készített kedvenc írói, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, és Móricz Zsigmond műveihez.
Eredeti hivatásának, a festészetnek sosem fordított hátat, akvarelljeiből többször nyílt kiállítás (először 1947-ben Budapesten) itthon és külföldön egyaránt. Mesterien bánt a vízfestékkel, és annak fedőfestékes változatával, a gouache-sal.
Legismertebb és talán legszebb akvarell sorozatán az 1930-as években lebontott bohém Tabánt örökíti meg. Budapest “Montmartre”-jának, szinte csak a neve maradt meg, de hajdani romantikáját, a girbe-gurba utcák, macskaköves terek hangulatát, jellegzetes figuráit s az őket körülvevő tárgyi világot Zórád Ernő képemlékeivel nemzedékek számára látvánnyá tette, “ecsettel lefényképezve” az utókor számára a helyszíneket (a képeket évtizedekkel a városrész lebontása után, egykori vázlatai alapján és emlékezetből festette).
“Egy város ábrázolása pontosabban: megjelenítése a topográfia, az építészet hitelességére kötelez. És a díszlet belvilága, intim hangulata? Az a sajátos atmoszféra, színek, zenék esték! Mert nők és holdvilág nélkül ugyan ki tudta volna elképzelni a Tabánt? Igen, az a bizonyos couleur locale – mindez emlékeim szép korszakából hangzott fel újra. Ebben az érzelmi állapotban ismertem fel, hogy a Kortárs Művészet semmiféle áramlatába nem vagyok már képes beilleszkedni. Tudatosan visszafelé, a múlt általam megélt, minden részletében megtapasztalt irányába fordulok. Az “akkor” társa leszek. Ez volt a Tabán feltámasztása.” Nyilatkozta képeiről Zórád Ernő
Az 1950-es években szerepelt a Műcsarnokban rendezett országos kiállításokon. Egyéni tárlata volt 1960-ban a Derkovits Teremben, 1981-től több alkalommal fővárosi kiállítóhelyeken. Írásai: Egy vándorfestő ifjúságai, Bp. 1990., Tabán, Bp., 1997., Krúdy világa, Bp., 1998.
Munkássága elismeréseként 2000-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, az I. kerületi önkormányzat a Budavár Díszpolgára kitüntető címet adományozta neki. 92 évesen, 2004. április 8-án hunyt el Budapesten.
Írta és szerkesztette Pester Béla
