SumidaBaranta
Mi is az a baranta?
A szó jelentése: fegyveres vetélkedés, megmérettetés, harc; harcra, hadjáratra való felkészülés; törvényesen alkalmazható erőszak, illetve ennek alkalmazása. A kunoknál zsákmányszerző utat jelent. A kirgizeknél gyorsan közlekedő lovas csapatot, a kazakoknál az erőszak jogos alkalmazását. Az ujguroknál 1990-ben még külön faluban laktak a barantázók. Egyes kaukázusi népeknél a fegyveres gyakorlatok helyszínét, a legkorábbi írott források szerint pedig a nap harcosait, illetve a nappal szövetséget kötött férfiak közösségét jelenti.
A baranta a történelmi magyar harci kultúrából származó testmozgások összegyűjtésével létrehozni kívánt, a kilencvenes évek óta formálódó magyar harcművészeti stílus.
A baranta szó elsősorban az ország olyan nyugati és déli peremvidékein maradt fenn, ahol a lakosság összetétele többségében magyar volt (Somogy, Ormánság, Göcsej, Őrség).
A Somogyvár környékén fennmaradt szokás szerint a barantázók a régi törzsszövetség valamikori bírájának, a régi törvények oltalmazójának (harka) voltak a felesküdött, különlegesen kiképzett segítői. Olyan harcosokat takart, akik a fegyverforgatásban való kiválóságuk mellett a legmagasabb erkölcsi, morális követelményeknek is megfeleltek.
A szépirodalomban a legtöbb alkalommal Kodolányi János műveiben találkozhatunk vele.
Története
Míg a keleti stílusokban a mesterek generációi századokra visszavezethetők, a baranta esetében csak kulturális folyamatosságról tudunk. A professzionális harctudással rendelkező korai katonai csoportok felkészítési, személyiségformálási rendszereire mintegy 1300 év távlatából vannak információk. Az úgynevezett baranta-képességeket mintegy 500 éve folyamatosan korlátozták törvényi rendeletekkel és helyi szabályozással.
A magyar harci mozgások gyűjtését először 1928–41 között kezdték meg, amit az 1990-es évek elején az akkori szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskolán Vukics Ferenc folytatott tovább..
A hagyományokhoz ragaszkodó magyar pásztorkultúrát is felhasználták a baranta rekonstruálásához. A képességek jelentős részét, mozgásos elemeket a harci és eszközös táncok (pl. botolók) őrizték meg. A néprajzi kutatások kimutatták, hogy ezek mintegy „iskolagyakorlatai” voltak a valódi harci képességeknek. A mozdulatok elsősorban a harci törvényszerűségeket, és nem a zene alapritmusát követik. Mivel a harci tartalommal rendelkező táncok, az ősi küzdelmi vetélkedések, játékok áthagyományozása, a fegyveres gyakorlatokra történő felkészítés folyamatosnak tekinthető, a baranta nagyon korai tartalmakkal is rendelkezik.
Bár a kilencvenes években kezdték rendszerbe foglalni, a baranta legkorábbi változatának a 9. század előtti időkben még létező alakulatot tekintik, ez az úgynevezett baranta had. E csoport a magyar törzsek szövetségének egy kivételes képességű, törvényeket és szokásokat védő harci alakulata volt
A baranta fontos sajátossága az a speciális nevelési és közösségformálási rendszer, amely a hagyományos magyar életfilozófián és szimbólumrendszeren alapszik. A stílus nem véletlenül nevezhető harcművészetnek: a magyar népi kultúra, a szokások, a hagyományos értékek és tudásanyag ismerete mellett a barantásnak ugyanolyan jól kell tudnia forgatni a botot, vívni a fokossal, vagy éppen használni az ostort, ahogyan népi táncokat járni, népdalokat énekelni, vagy éppen magyar költőinket, íróinkat ismerni. A baranta magyarhoz illő felfogásra nevel és sajátos kultúrát igyekszik létrehozni. Hívei szerint a hagyományokat a barantázó nem őrzi, hanem megéli, teremti, így válik szerves részévé a magyar kultúrának. A baranta megalkotása során is előnyben részesítik a régi magyar szavakat: például többen használják a csapatversenyek elnevezésére a tömén kifejezést, amely eredetileg tízezret, átvitt értelemben pedig sokat jelentett.
Jellegzetességei
A baranta alapvetően a magyar nép kultúrájának harcban történő megnyilvánulása, elsősorban katonai osztályoknak (harci rendeknek) a mozgásanyagát, felkészítési struktúráját foglalja össze; ezek száma egy tucatra tehető.
Mint a régi idők magyar hadseregében, a barantában is jelen van a lovasíjászat,
valamint a régi fegyveres- és eszközös harci táncok. Tehát a baranta számos harcnemmel foglalkozik, a nagy távolságra ható hagyományos fegyverektől a közvetlen közelharcig. A legfontosabb fegyvereik: íj, szablya, kard, rövid- és hosszúbot, fustély (ez is egy botféleség), kelevéz, kopja, fokos, pajzs, csatabárd, ostor, csatacsillag, kés. A baranta a különféle fegyverek harci helyzetben való alkalmazására törekszik, így gyakorlatilag az összes fegyver, melyet a gyakorlás során használnak, a versenyeken is megjelenik. Így rendeznek párbajt például a szablyavívásból, lándzsavívásból, fokosvívásból, de a folyamatos fejlődésnek és kísérletezésnek köszönhetők az ostor- illetve az íjászpárbaj versenyszámok is.
Baranta mint hagyományőrző verseny, lovas (ráró) és gyalogos (thug) szakágakra oszlik. Mindkét szakág 10-10 versenyszámban méri össze a képességeit. A baranta harci játékok szinte minden versenyszámot szerepeltetnek, míg az oslu barantában mindig csak egy versenyszámban indulnak. Az oslu versenyeken általában csak olyan versenyzők indulhatnak, akik az összetett versenyeken is indulnak. Bajnoki címet azonban csak összetett versenyeken lehet szerezni, mivel a baranta nem bátorítja az egy-egy versenyszámra szakosodó specialisták képzését. A versenyeken sokszor csapatok is indulhatnak (többnyire 3-6 fővel).A csapatharcok kiválóan fejlesztik a közösségben való együttműködést, ami a való életben is kamatoztatható képesség.
A puszta kezes harcban megkülönböztetnek kultikus birkózást (övbirkózást), valamint harci birkózást (böllönt). A pusztakezes technikák jellemzője, hogy a küzdelmet befejező feszítő, fojtó mozdulatok legtöbbjét már álló helyzetben kialakítják, a földharc során már csak szorosabbra fogják.
A lovas szakág a lóval való együttműködés egy olyan fokát követeli meg a lovasoktól, ahol a ló irányítását, harci alkalmazását mindenféle kényszerítő eszközök (pl. lószerszám) nélkül kell végrehajtani.
Ma 105 helyszínen közel 3000 fő foglalkozik barantával Magyarországon, Romániában, Szlovákiában és Szerbiában. Jelentős baranta-központok alakultak a Székelyföldön és a Felvidéken.
2005 óta a Magyarországi Harci-művészetek Össz-szövetségének tagjai.
szerk.: Cseke Ibolya CsIbi
Talán Gulácsy Irén emlékezik meg egyik regényében Tomori Pálról. Mint: Tomori Pál az egyik utolsó harcos aki két karddal vívott. Mikor így két karddal harcolt, úgy tűnt mintha egy ezüstös burok venné körül amint fegyvereit forgatta.