Sumidagróf Benyovszky Móric
Bár gróf Benyovszky Móric neve nem süllyedt a feledés homályába, mégsem annyira közismert, mint ahogy azt hollywoodi kalandfilmbe illő élete és szerteágazó munkássága indokolná. Katonatiszt, lázadó, hadi, majd politikai fogoly, ismét lázadó, felfedező, tengerész, újfent katonatiszt, Benjamin Franklin barátja, író, balsorsú uralkodó, ismét lázadó, és mindezt alig negyven év alatt. Ha a kaliforniai producerekig nem is jutott el híre, film azért készült életéről, és mintegy száz évvel halála után nem más, mint Jókai Mór fordította le naplóját és dolgozta fel életét, természetesen a rá jellemző alapossággal, mégis regényes formában.
Benyovszky Móric 1746. szeptember 20-án született a Nyitra vármegyei Verbón, magyar-lengyel nemesi családban, sajnálatos, hogy magyar hazája meglehetősen méltatlanul bánt vele.
Az ifjú gróf ezredes apja nyomdokaiban haladt, és már 15 évesen hadnagyi rendfokozatban (!) harci tapasztalatokat szerzett a hétéves háborúban: a korban ez nem számított ritkaságnak, bár gyakori sem volt. Pár évvel első csatái előtt, 1758-ban apja elhunyt. Mivel épp Lengyelországban tartózkodott, így rokonai minden további nélkül kiforgathatták örökségéből, és szó szerint az utcán találta magát: jussát fegyverrel próbálta visszaszerezni, de nem járt sikerrel, sőt, az uralkodó vizsgálat nélkül utasította el panaszát – innen a Jókai által is említett méltatlanság. A rokonaival és a magyarországi bürokráciával szerzett tapasztalatai adták az első lökést Benyovszkynak, hogy később több esetben gondolkodás nélkül az elesettek pártjára álljon, és csatlakozzon láthatóan esélytelen szabadságharcokhoz is.
A gróf ezt követően Lengyelországban telepedett le, és egy indiai expedícióra készülve lelkesen foglalkozott hajóépítéssel, hajózással és földrajzzal. Közben meg is nősült, felesége, Hönsch Zsuzsanna volt aki három gyermeket szült neki. Egy ideig úgy tűnt, hogy békés, nyugodt nemesi élet vár rá, de számításait keresztül húzta az 1767-es nemesi felkelés amelyhez gondolkodás nélkül csatlakozott.
Bár kis huszárcsapatával bátran harcolt mégis hadifogságba került, Kijevbe, majd Kazanyba szállították.
Bár nem volt rossz dolga, és hamar beilleszkedett a kazanyi elitbe, az egy helyben ülést nehezen viselte.
1769-ben már Szentpéterváron volt, persze papírok nélkül, ami maga után vonta a szibériai száműzést…
A cári korszak Szibériai száműzetése – bár az ottani éghajlati viszonyok nem változtak – össze sem vethető a kommunista rendszer szervezett deportálásával. Korábban kisebb számban száműztek politikai elítélteket, akiknek napidíj járt, és szó sem esett kényszermunkáról. A cél inkább az volt, hogy messze tudják őket Szentpétervártól. A legismertebb száműzött Lenin volt, aki cselédet is tartott és magával vihette Krupszkáját.
Benyovszky 1770 novemberében érkezett Kamcsatkára, Bolsereckbe, ahol hamarosan nagy tekintélyt vívott ki társai között, és a kormányzóval is jó viszonyba került. Természete azonban nem hagyta nyugodni: ahogy Lengyelországban, itt is felszínre tört szabadságvágya és 1771-ben lázadást szervezett a kormányzó ellen. Ehhez külön “alkotmányt” is kiadott.
Benyovszky közben élte mindennapi életét: nyelveket tanított a kormányzó gyerekeinek (17 éves lányának a szívét is rabul ejtette)
Ahogy ez lenni szokott akadtak ellenségei is. Egy alkalommal például próbálták megmérgezni..
A mérgezéses merénylet jól is jött Benyovszkynak, ugyanis annak következtében hivatalosan visszanyerte szabadságát, és állást is kapott. A a terveit ez nem változtatta meg, továbbra sem akart Bolsereckben, az Isten háta mögött élni. .
A lázadók végül 1771 május elején léptek akcióba: meglepetésszerű támadással elfoglalták a kormányzó várát és az éppen a jég fogságából kiolvadt kikötőt. Az akcióban összesen 96 száműzött és a kormányzó már említett lánya vett részt, akikkel május 12-én hagyta el a kikötőt, és az Aleut-szigeteken valamint Tajvanon keresztül Makaóba hajóztak.
Sajnálatos módon, Makaóban, szeptember 25-én a kormányzó lánya, Afanazia Nyilova betegség következtében elhunyt.
“1771 szeptember 25-én Afanázia kisasszony lerótta a természet adóját. Korai halála mélyen megszomorított, annyival inkább, mert megfosztott azon elégtételtől, hogy irántam tanúsított ragaszkodását meghálálhassam (…)”
Írta naplójában a lesújtott gróf.
Naplója szerint nem állt szándékában feleségül venni Afanáziát, hanem egy fiatal társával óhajtotta összehozni a lányt, ugyanakkor viszonyuk minden bizonnyal túl volt a barátságon.
Sok ideje azonban nem maradt búslakodni, 1772 augusztusában már Párizsban volt, ahol kegyeibe fogadja XV. Lajos király. Benyovszky ekkor még csak 26 éves, és már túl van két háborún, egy lázadásba torkollott szibériai száműzetésen és egy fél világon át tartó hajóúton. Lajos király annak is örülhetett, hogy emberei között tudhatott egy agilis, rutinos vezetőt, aki jártas volt a hajózásban és a szárazföldi hadviselésben, valamint jól kijött a “primitív népekkel” is. Ez utóbbira nagyon nagy szükség volt ekkoriban Madagaszkáron, ahol több kudarc után ismét gyarmatosítással próbálkoztak a franciák. A sziget jelentősége az 1700-as évek elején ugrásszeren megnőtt mert igen alkalmas volt fűszer, kávé és cukornád-ültetvények létesítésére is, amelyek hatalmas haszonnal kecsegtettek.
Franciaország már csaknem 150 éve szerette volna Madagaszkárt gyarmatosítani. Az első állandó telepek az 1640-es években létesültek, ám az erőszakos európaiak többször kivívták a helyiek rosszallását, ami felkelésekhez, és esetenként a fehér emberek lemészárlásához vezettek.
Benyovszky 1773. április 22-én elindult élete legnagyobb kalandja felé.
Szeptember 22-én érkeztek Ile de France szigetére (ma Mauritius), ahol de Tarney kormányzó kezdettől fogva nem szimpatizált vele, sőt minden áron el akarta téríteni a szándékától.
1774 februárjában kikötött Madagaszkár északi partjainál, az Antongil-öbölben és megalapította Louisburgot (ma Maroantsetra). Ez persze tovább dühítette a kormányzót. Minthogy Benyovszkyt nem lehetett elterelni terveinek végrehajtásától, Ile de France kormányzói elhatározták, hogy semmitől sem riadnak vissza, hogy ügyét zátonyra vigyék. A kereskedőkkel egyetértve, a partvidék összes néptörzsei közt azt híresztelték el, hogy ő csak azért ment közéjük, hogy Madagaszkár lakóit rabszolgaságba vesse.
Az áskálódások azonban nem vezettek eredményre, Benyovszky ösztönös diplomáciai érzékével sorra összebarátkozott a helyi törzsekkel. Ebben az is szerepet játszott, hogy az őslakosok, akik ekkora már megismerték a francia intézményrendszert, érzékelték, hogy a nem francia “nagy fehér ember” máshogy áll a dolgokhoz, és emberszámba veszi őket. Közös erőfeszítéssel fejlesztették Louisburgot, mocsarakat csapoltak le, ültetvényeket hoztak létre, és emellett Benyovszky igyekezett – rábeszéléssel, nem erőszakosan – az európai értékrendet is meghonosítani a szigetlakók körében.
Benyovszky, szándéka szerint Madagaszkárból egy független királyságot szeretett volna csinálni (természetesen magát szánta uralkodónak), amely jó kapcsolatban maradt volna Franciaországgal, de nem mint annak gyarmata. Azért, hogy az árulás látszatát is elkerülje, 1776 szeptemberében lemondott minden állami tisztségéről, és csak ezután engedte, hogy a helyi törzsek ampanszakabé-nak, vagyis legfőbb törzsfőnek válasszák. Így lett a száműzött lengyel-magyar nemes Madagaszkár második legismertebb, és első európai uralkodója.
Mivel Benyovszky pontosan tudta, hogy támogatók nélkül az újdonsült királysága túl gyenge, ezért decemberben már Európába indult, hogy nagyhatalmi támogatókat – itt első körben a franciákra gondolt – szerezzen. Párizsban azonban tárt karok helyett árulási vádakkal várták, és bár a vizsgálat tisztázta, mégsem állt mellé senki. Ekkor kézenfekvő lépésként hazatért, és igyekezett megnyerni ügyének Mária Teréziát. Az idősödő császárnő minden bizonnyal már nem emlékezett a száműzött “lázadó grófra”, de mindenesetre megbocsátott neki, visszaadta címét és jóformán azzal a lendülettel tábornokká is tette a bajor örökösödési háborúba készülő seregében. Nyilván Benyovszky sem vonakodott ismét felölteni a császári mundért, és nem csak a nosztalgia miatt: remélte, hogy háborús szerepvállalása segíti ügyének kedvező elbírálását.
A gróf néhány évig még Magyarországon maradt: bízott abban, hogy az új uralkodó, II. József majd segíteni fogja, és talán még egyszer megpróbálkozhat a békés, nyugodt élettel is.
Ekkoriban egy Komárom-Fiume kombinált vízi és szárazföldi út kiépítése foglalkoztatta, amellyel a magyar gabonát akarta volna kijuttatni a világpiacra. Amikor ez végképp megbukott (illetve száz évvel kitolódott), ismét szedte sátorfáját, és Franciaországon keresztül Angliába ment, hogy támogatást szerezzen a Madagaszkár ügy mellé. Közben barátjától, Benjamin Franklintől (aki 1776-tól volt párizsi nagykövet, ott ismerkedtek meg és elveik hasonlósága miatt hamar összebarátkoztak) tippet kapott, hogy a lehetőségek földjén is tegyen egy próbát, ezen felbuzdulva összepakolta kis
családját és átkeltek az óceánon. Az nyilvánvaló volt, hogy Washingtonban nincs olyan aki Madagaszkár “királya” miatt összeveszne Franciaországgal, az USA akkori legnagyobb támogatójával, viszont akadtak élelmes Baltimore-i kereskedők, akik láttak fantáziát Madagaszkárban.
Benyovszkynak így lett hajója és rengeteg felszerelése, amivel 1784 decemberében indult kedvenc szigete felé, ahova azonban csak a következő év május 22-én érkezett meg. Közbejött ugyanis egy rejtélyes brazíliai kitérő, emiatt több hónapos csúszást szenvedett az expedíció.
Madagaszkárra érve minden jól indult, pedig ekkor már nyolc éve volt, hogy elhagyta a szigetet, a parton lakó bennszülöttek mégis azonnal fölismerték és a lehető legnagyobb lelkesedéssel fogadták.
Persze Mauritiuson székelő ellenségei is hamar értesültek visszatéréséről amit nem vettek jó néven, és ami végül Benyovszky halálához vezetett.
Jókai így írta:
“teljes biztosan tudjuk, hogy a pondichery-i ezred hatvan emberét, a kik akkor éppen Ile de France szigetén voltak, ellene küldötték, hogy ezek őt megtámadták, és hogy abban az összeütközésben, a melyben csak három európai ember volt a kiséretében, Benyovszky egy puskagolyótól találva, elesett. (1786 május 23-án.) Alig múlt el egy éve ekkor annak, hogy a szigetre visszatért. Így pusztúlt el nyomorúságosan egyike a legérdekesebb embereknek és – ki tudja? – talán egyike a XVIII. század legnagyobb karaktereinek. Az akkori Francziaország kivételével, bárhol szerencsésnek érezték volna magukat, ha szolgálatait fölhasználhatják. A mi tisztviselőink azonban úgy Párisban, mint Ile de France-on egyebet nem tudtak, mint útjába nehézségeket gördíteni és mindent a világon megtenni, csakhogy a vállalkozó férfiút elriaszszák; midőn pedig ez végre sem sikerűlt, megölték.”
Cséke Zsolt, geográfus végzettségű filmrendező 1995-ben “Benyovszky Móric és a malgasok” földje címmel egy 6 részes dokumentumfilmet készített és azonos címmel egy könyvet is írt a Benyovszky nyomában tett utazásáról. Expedícióján egy jelképes síremléket is emelt Madagaszkár Keleti-fokánál (Cap Est) azon helyen, ahol a grófot feltehetőleg megölték.
szerk.: Cseke Ibolya
forrás:
*Cséke Zsolt 2012: Benyovszky Móric és malgasok földje könyv, Pécs, Publikon Kiadó
*Kubassek János: Négy világrész utazója. Élet és Tudomány
*Jókai Mór: gróf Benyovszky Móric
