SumidaA kender és a len feldolgozása
A szavak tanúsága szerint már a honfoglalás előtt volt az őseinknek vászonneműje, hiszen a kender, csepű, orsó, tiló elnevezése bolgár-török eredetű, és ha ehhez a finnugor korig követhető fon, sző igénket is hozzávesszük, akkor aligha lehet kétséges, hogy ez a házi foglalkozás, legalábbis egy részében, legősibb mesterségeink egyike.
Termesztése
Egészen a legutóbbi időkig, szórványosan manapság is. egy-egy család annyi kendert, lent vetett, amennyit egy év alatt fel tudott dolgozni. Közvetlenül a falu alatt, a vetésforgón kívül, egymás mellett terültek el az 50–150 négyszögöles kenderföldek. Ezeket a földterületeket a leányok is örökölhették, hiszen az ő munkájuk eredményeként lett a terméséből vászon. Mivel pedig minden évben azonos kultúra került az apró parcellákba, ezért alaposan megtrágyázták és megművelték. Erre különösen a len tartott igényt. A föld megmunkálása és a kender korai elvetése a férfiak feladata.
Feldolgozása
A kenderrel a betakarításig nem sok munka akadt, mert olyan sűrűn vetették, hogy minden gyomot agyonnyomjon. A len kihúzogatására (nyűvés) júliusban, a kenderére csak augusztusban került sor. Néhány napig szárítják, majd árokban, holt vízben, patakban az egymás fölé rakott kévéket megáztatták. Kővel, sárral nyomtatták le, esetleg lekötték, és annyi ideig hagyják ott, amíg megfelelően megpuhul. Ez a szár vastagságától, az időjárástól, a víz hőfokától egyaránt függ. A kiszedett kévéket lemosták és megszárították, erre szép napfényes időben egy-két nap is elegendő.
A megszáradt kendert durvábban megtörték (törő), majd finomabbra megtilolták (tiló). Ezt lábon álló, nyelves szerszámmal végzik, melynek az a feladata, hogy a kender fás részét, a pozdorját összetörje, és a felhasználható szálakat megpuhítsa, A további tisztítás deszkába vert szegek segítségével történt (gereben), melynek különböző változatai és módszerei élnek a nyelvterület egyes részein. A lábbal történő taposás vagy a nagyméretű dörzsölő, szösztörő szerszám csak egyes vidékeken ismeretes.
A fonásra teljesen előkészített szöszt összekötve elrakták és csak a kinti munkák befejezésekor, késő ősszel vették újra elő.
Fonás
A fonás legrégibb eszköze a guzsaly, melyet ritkábban a hónuk alá fogtak. A rúd felső részére kötötték a szöszt, melyből bal kézzel eresztette, és állandóan nyálazva sodorta a szálat, míg jobb kezével egyenletesen az orsóra tekerte.
A guzsalyok között nagyon sok faragott, gazdagon díszített példányt található, amit a legény ajándékozott szeretőjének. A XVIII. század végén jelent meg a Kárpát-medencében a lábbal hajtható kerekes guzsaly, a rokka. Neve végső soron olasz eredetű, de hozzánk feltehetően német-osztrák közvetítéssel jutott el. Bár e lábbal hajtható szerszámmal azonos idő alatt többet lehet fonni, mégis nehezen terjedt el, és csak lassan szorította háttérbe a guzsalyt. Egyes területeken jóformán meg sem honosodott (Bodrogköz), mert megjelenésekor a kender házi feldolgozása már kezdett háttérbe szorulni.
A fonás nemcsak munka, hanem szórakozási lehetőség is, mert mellette nyugodtan lehet beszélgetni. Külön tartottak fonót a növendék, az eladó lányok, a fiatalabb és idősebb asszonyok. Erre a célra vagy külön szobát béreltek, vagy olyan háznál kaptak helyet, ahol kevés volt a lány, asszony, és így a hely fejében felfonták a háziak szöszét is. A fonóba nem öltöztek ünneplőbe, de azért a mindennapi viseletnél csinosabb ruhát vettek fel. A guzsalyát, az orsóját mindenki a fonni valóval együtt magával vitte. Kialakult az állandó és megszokott elhelyezkedés a szobában. Az idősebbek az ajtó közelében, míg a fiatalabbak a szoba hátsó részében ültek. Sietve fogtak a fonáshoz, mert később a munka lassúbbá vált, amikor a legények az állatok etetése, itatása és istálló takarítás után megérkeztek. Az idő vidám beszélgetéssel telt. Különösen szívesen vették azokat, akik meséket, hiedelemmondákat, ijesztő elbeszéléseket tudtak. Később nótára, különböző fonóbeli játékokra került sor. A leány leejtett orsóját a legény csak csókért adta vissza. Az Alföldön citera mellett sokszor táncra is kerekedtek. Sokáig nem maradtak, és a gazdasszony jelzésére egyszerre távoztak. A fonó nemcsak munka végzésére és szórakozásra szolgáló összejöveteli lehetőség, hanem a falu olyan házasságszerző intézménye ahol a fiatalok megismerhették egymást.
A kész fonalat egyágú kézi vagy négyágú hajtható motollán tekerték fel, mely egyben már mérést is jelent. Ami egyszer körüléri a motollát az a szál vagyis a motolla négyszeres hossza. Tekintve, hogy ez a különböző vidékeken változó, ezért a szál nem jelent valami abszolút mértéket
A tél vége ugyancsak közösen végzett munkája a fonalmosás Először hamus lúgban főzik ki, majd alaposan kimossák, otthon vagy – egyes vidékeken (Bodrogköz) – a folyók, tavak jeges vizében. A facsarásban a férfiak is segédkeztek, éppen úgy, mint a folyóról, patakról történő hazaszállításban.
Szövés
A szövőszék (osztováta) legősibb formája függőlegesen állt, de ennek már csak emlékeit sikerült a vászonszövéssel kapcsolatban kimutatni. A jelenleg is használt paraszt-szövőszékek közül az látszik a legrégebbinek, melynek oszlopait a földön fekvő talpfába erősítették. Ezt a ma általános négy lábon álló forma váltotta fel. A két első láb felső részébe henger illeszkedik, az tartja a fonalat, a közepén lóg le a nyüst, melybe a szálakat behúzzák, ezt a borda követi, ennek segítségével az átfűzött szálat hozzáverik a többihez, vagyis az elkészült vászonhoz. A hátsó két láb tartja azt a henger alakú fát, melyre a már elkészült vásznat tekerik. A paraszt-szövőszéken 50–65 cm széles vásznat lehet szőni, és ez a méret jelentős módon befolyásolta a belőle készült ruhadarabokat. A kész vásznat leveszik, vízbe mártják, majd a fűre vagy a kerítésre terítik, hogy a tavaszi, nyár eleji napon minél jobban kifehéredjék.
A testi fehérneműt sima vászonból varrják, melyen semmi díszítés sincs. Ezeket egyaránt kender-, illetve lenfonalból készítették.
A kender és len feldolgozása a vászon elkészítéséig jellegzetes asszonymunka, csak a növény vetése, betakarítása, áztatása várt a férfiakra. Ezzel szemben a középkortól kezdve állandóan emlegetett és elsősorban a városokban, később a falvakban is dolgozó szövőiparosok, a takácsok mindig férfiak. Ők azonban kész fonalból dolgoztak, amit vagy vettek, vagy a falusi asszonyok hozták bér- vagy részes szövésre. Ritkábban sima vásznat is szövettek velük, mert a takács-szövőszéken szélesebb anyag készült, de inkább a különleges és újabb díszítményekért fordultak hozzájuk szívesen a parasztasszonyok.
szerk.: Cseke Ibolya
forrás: Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz , második kiadás, Corvina Kiadó
